Joan Sales: Csalóka dicsőség

Mindig is voltak olyan művek, amelyek bár a maguk irodalmában ikonikus rangra emelkedtek, de valamiért alig fordították le őket más nyelvekre, ezáltal nem kerülhettek bele a szélesebb köztudatba. Valahogy így jártak a katalánok Joan Sales művével, a Csalóka dicsőséggel is. 1956-os megjelenése óta a spanyolországi irodalmárok a katalán irodalom egyik legfontosabb alkotásának tartották, ám világhírnévre még így sem igazán tudott szert tenni. Aztán teltek múltak az évtizedek, és jött valami (jelen esetben egy, a regényből készített film), ami apropót adott arra, hogy mégis elkészülhessen a fordítása számtalan országban, így hazánkban is.

Persze mindig rejt némi kockázatot az, ha kiadnak egy eladdig teljesen ismeretlen, bő félévszázados alkotást, mert bizony meglehet, hogy a maga korában jó, fontos és minőségi alkotás nem bírta ki az idő próbáját, és már nem képes olyan erővel megszólítani az olvasóját, mint annak idején. Hogy ebben az esetben is ez történt? Szerencsére csak részben.

A Csalóka dicsőség régies, hagyományos, akár 19. századinak is nevezhető stílusban íródott, és több személy (zömében levél formájában megírt) elbeszéléséből bontakozik ki a spanyol polgárháború kavargásában, illetve az azt követő években. Azt hiszem, hogy ennél regényesebb, véresebb vagy fordulatosabb időszakot keresve sem lehetne találni, ám a katalán alkotó számára egyáltalán nem a polgárháborús szörnyűségek leírása a fontos (ezek többnyire a háttérben maradnak, vagy már korábban bekövetkeztek, és az azt túlélő emberek próbálnak ügyeskedni a romokon, és a maguk javára fordítani az eseményeket ebben a felfordult rendű világban), hanem a hit. Na meg az emberek megkerülhetetlen viszonya hozzá. Vannak itt olyanok, akik bár nem vallásosak, de hisznek, meg olyanok, akik vallásosak, de nem igazán bíznak már a mindenhatóban.

A három elbeszélőnknek mind így vagy úgy, de köze van az anarchizmushoz, ami ebben az őrült szélsőségek és eszement módon szélsőséges eszmék között zajló polgárháborúban a fasizmus és a kommunizmus mellett irányító elvként szolgált sokak számára. Az első elbeszélőnk Lluis, aki barátnőjét és kisgyermekét hátrahagyva vonult a háborúba, hogy minél közelebb lehessen a hihetetlenül groteszk, ám annál elgondolkodtatóbb világképpel rendelkező barátja, Juli mellett, aki mindig olyat tesz, vagy olyat mond, ami elsőnek furcsának tűnik, de végül mindig hihetetlenül érdekesnek bizonyul. Lluis pedig először nem is a háború poklába, hanem a meglehetősen unalmas és eseménytelen hátországba kerül, egy félig-meddig elpusztított kolostor szomszédságába, hogy végül a helyi femme fatale, egy, a gazdag szerelmét elvesztő gyönyörű özvegy bűvkörébe gabalyodjon.

A második elbeszélő Trini, aki nem más, mint Lluis hátrahagyott barátnője, aki a nélkülöző Barcelonában próbál úgy-ahogy boldogulni, miközben az élményeit nem gyermeke apjának, hanem Julinak írja meg, aki bár a regény során nem kap egyetlen oldalt sem, hogy kifejtse saját nézeteit, de mindenképpen a mű központi szereplőjévé válik. A harmadik szál pedig Cruells memoárja, akit Lluis katona korában ismert meg, és aki bár mindig is közel állt a hithez (már a háború előtt is szeminarista volt), de még a polgárháború után évtizedekkel is csak birkózni tud vele.

Összességében azt tudom mondani, hogy bár a stílus felett talán eljárt egy picit az idő, és nem is mindig a legérdekfeszítőbb vagy leglebilincselőbb olvasmány a Csalóka dicsőség, és a benne felvetődő egzisztencialista kérdések sem fognak újszerűen hatni, ám Joan Sales nem véletlenül volt például Dosztojevszkij szakavatott ismerője és fordítója. Ő is olyan időtlen témákról vet fel kérdéseket (úgy, hogy szerencsére meg sem kísérli a szánkba rágni a rá adható válaszokat), mint az élet értelme, hogy mennyiben éljük a saját életünket, mennyiben vagyunk urai a saját sorsunknak, mennyire lehet és mennyire érdemes hit nélkül élni, és még sorolhatnám. És mint ilyet, azért természetesen érdemes még olvasni a 21. században is.