Főkép

Hartay Csaba legutóbbi regénye, a Holtág az elmúlt évek egyik legviccesebb, legszerethetőbb műve – amit nem volt nehéz átérezni, nem volt nehéz a benne történteket átélni, ugyanis mindenki volt gyerek, és minden bizonnyal a legtöbben vesztettek el olyan személyt gyerekkorukban, akit nagyon szerettek, és aki az akkori világuk központi figurája volt. A békési szerző legújabb könyve, a Rajongók voltunk, is a gyermek- illetve kamaszkorba kalauzol el bennünket, és az egész fő kulcsa az, hogy mennyire hagyjuk megszólítani a bennünk élő (egykor volt) gyermeket.

 

Ugyanis a regény nagydumás főszereplője éppen ezt teszi. Kiszól a szövegből a vele egykorú barátjának, és elmesél mindent, ami egy kis- és nagykamaszt foglalkoztat. De szó szerint mindent: egy eseménytelen nyári éjszakát az alföldi gyerek számára egzotikusnak és titokzatosnak ható Pécsett; azt a napot, amikor a városkáján áthalad egy, az autós kártyákból ismerős nyugati kocsi (Ferrari, Ford vagy „Pözsó”); vagy éppen azt, amikor külföldi kamionosok dobálnak ki az összegyűlt gyerekseregnek furcsa rágókat, amelyek nem olyan gömb alakúak, mint amit a boltokban kapni, és amelyek különös képregényes csomagolásban vannak. Elmeséli az első (sajtos!) hamburger ízét; az első diszkózást az éjszakában; az első sikeres vagy épp kudarcba fúló csajozós élményeket; vagy az első napot a rettegett, ám mégis várva várt középiskolában.

 

Bár én is egy, a ’80-as, ’90-es években felnövő alföldi gyerek voltam (vagyok), és az események egy része velem is megesett – vagy ebben a formában, vagy egy kicsit másképp –, de szerintem, aki kellő nyitottsággal áll ehhez a sokat és kamaszos esetlenséggel, őszinteséggel vagy éppen megjátszással szövegelő elbeszélőhöz, annak kellemesen és üzembiztosan működhet a nosztalgiafaktor, ami a könyv erőssége. Meg az, hogy a mesélőnk pont olyan cikin, mára kissé elavult és megmosolyogtató szlengben beszél, mint a legtöbb fiatal srác húsz évvel ezelőtt. Nincs megjátszás, nincs irodalmiasítás, ezeket a dumákat löktük / lökték oly sokan, és pont ilyen ciki lesz a mostani tizenévesek dumája mondjuk a 2030-as évek derekán. Furcsa belegondolni.

 

Bízom benne, hogy Hartay Csaba új kötete megtalálja majd a maga célközönségét, mert ha csak a ’70-es, ’80-as évek alföldi kisvárosaiban születettek számát veszem alapul, akkor máris százezres nagyságban mérhetőek azok, akik valószínűleg ugyanezeken az élményeken mentek át, mint az elbeszélőnk. Meg persze olyanok is, akik kicsit máshogy és másként, de értik miről van szó. És ciki, nem ciki, nosztalgiázni még egy harmincasnak, negyvenesnek is mindig jól esik.