Főkép

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú és egy lány – vagy két lány, vagy két fiú, a téma szempontjából (is) teljesen mindegy –, akik megismerkedtek egymással, és szerelembe estek. A fiúnak tetszett a lány finom eleganciája, de úgy gondolta, nem elég művelt egy ilyen kifinomult nőhöz, ráadásul nem is gazdag. A lánynak imponált a fiú meleg kedvessége, de félt, hogy határozottságát a srác túl férfiasnak találja, a derekát pedig nem elég vékonynak. Hogy, hogy nem, végül minden félreértést sikerült tisztázniuk, így egymás karjaiba omolhattak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

 

Itt a vége, fuss el véle?

 

Korántsem, állítja Alain de Botton. Illetve, hogy pontos legyek, ezt az élet állítja, elég megnézni az aktuális válási statisztikákat. Alain de Botton azt állítja, hogy a művészet, nem utolsó sorban a filmipar és Hollywood hibája, hogy mást várunk, mint amit az élet nyújtani tud. Különösen igaz ez azóta, hogy a gazdasági érdekből kötött házasságokkal szemben előtérbe kerültek a szerelmi házasságok, így ugyanis nemcsak nem vagyunk felvértezve a valóságban felmerülő problémákkal szemben megfelelő megoldási stratégiákkal, hanem alapvető feltevésünk: egy jó házasságban, kapcsolatban nincsenek problémák. Ha vannak, azok megoldhatatlanok és véglegesek, annak jelei, hogy nem a megfelelő embert választottuk, így gyorsan lépni kell.

 

De Botton öreg bölcsként állítja: nem kell így lennie. Sorra veszi egy szerelmi kapcsolat státuszait az első rózsaszín ködös mámortól kezdve az esküvőn és a gyerekvállaláson át egészen addig, amíg a pár rádöbben, éveket, sőt, évtizedeket töltött el anélkül, hogy a házastársán kívül bárki máshoz közeledett volna. Felveti a legtöbb, ha nem is az összes, lehetséges gondot: az anyósokkal, apósokkal való kapcsolatépítést, a közös háztartás gyakorlati buktatóit, a gyermekek érkezésével járó változásokat, a hűség kérdését. Nem csupán alternatív szemléletmódot és megoldási stratégiákat kínál, hanem a pszichológia tudományát mankóként használva arról is elmereng, mi miért történik, akár a gyerekkori mintákig visszanyúlva.

 

Mindezt nem száraz, szájbarágós módon teszi. Gondolatait egy regény álruhájába öltözteti: főhősei a közel-keleti származású építész Rabih, és felesége, a skót Kirsten, akik 13 éves házasságuk során az elképzelhető összes átlagos problémával szembesülnek. Az ő történetüket szakítja meg de Botton dőltbetűs közbevetéseivel, bölcselkedéseivel – hogy egyfajta független külső megfigyelőként segítsen az olvasónak felismerni a káros mintákat, elkerülendő hibákat, és példákat mutasson a kompromisszumra.

 

Rendkívül elgondolkodtató volt olvasni ezt a könyvet, számos aha-pillanatot köszönhetek neki, nemcsak a párkapcsolatok, de az élet egyéb területein is. Bölcs írás, és formáját tekintve különleges is: könnyed formában igyekszik ismertetni a témát az olvasóval. Mégis azt kell mondanom, olvasás után sokkal jobban örültem mindannak, amit megtudtam, mint amennyire jól szórakoztam olvasás közben. Végig éreztem ugyanis, hogy a szereplők és a történet is úgy van alakítva, hogy a lehető legszélesebb körben értelmezhető elemeket tartalmazza (Rabih közel-keleti származása például egyértelmű törekvés a brit multikulturális társadalom hű és politikailag korrekt ábrázolására), és minden olvasó képes legyen a történetet magára vonatkoztatni. Ettől azonban éppenhogy kevésbé lesz érdekes egy regény, így inkább azoknak tudnám lelkesen ajánlani, akik elsősorban mögöttes mondanivalójára kíváncsiak, nem pedig a látszólag főszerepet kapó regény történetére.