Dan Simmons: Terror

Mondhatnánk, hogy Dan Simmons mára vitathatatlanul nagy hatású sci-fi író lett, jó pár rangos díjjal a háta mögött. A Hyperion tetralógia szerzőjét azonban nem illik skatulyába zárni, hiszen rendszeresen, a tőle már megszokott magabiztossággal tesz kitérőket más stílusok felé is – ezt számos fantasy, horror, kaland, krimi és szépirodalmi kötete is bizonyítja.

A Terror annak a XIX. századi híres és tragikus kimenetelű expedíciónak állít emléket, amit Sir John Franklin vezetésével indítottak útjára Angliából az Északnyugati-átjáró megtalálásására. A felfedezők sorsáról az eltelt majd kétszáz év alatt sok minden kiderült, de az események dramatizálása – az örök jég világának titokzatosságával párosítva – remek témát nyújtott már eddig is rengeteg írónak. Az, hogy Simmons választása is erre a történetre esett, elsőre talán meglepő lehet, de mivel a jeget és a hideg, kihalt tájakat kedveli – ezt a regényt is a Sziklás-hegységben lévő házának magányában írta –, már nem is tűnik annyira furcsának. Illetve az is magyarázattal szolgálhat a választására, hogy nem pusztán a többi regényhez hasonlóan a hézagok kitöltését tűzte céljául, hanem inkább az ellenkezője volt a célja: még nagyobb titokzatosságba keverve egy újabb, misztikus réteget adni hozzá az ismert tényekhez, és egy teljesen más, horrorisztikus történetet elmesélni.

Remélem nem sok embernek jelent újdonságot, ha elmondom, hogy az 1845-ben indított expedícióra 129 ember indult el, és senki nem tért vissza. A több évre a jég fogságába esett hajók – a Terror és az Erebus – legénysége végül 1848-ban, legyengülve, betegen vágott neki a cirka ezer mérföldes útnak át a jégmezőn, vissza a civilizációba, ami alatt mindannyian odavesztek. Bizonyítékok szólnak amellett, hogy az emberek egy része kannibalizmusra is hajlandó volt a túlélés érdekében, így a horrorisztikus jelenetek egy nagy része már eleve adott volt, de Simmons eme racionális borzalmak plasztikus elmesélésénél jóval tovább ment. A szerencsétlen sorsú Franklin-expedícióra uszította a csak a zord északi tájakon elérhető legborzalmasabb fenyegetést, a Föld leghatalmasabb és legerősebb szárazföldi ragadozóját, ami látszólag gonosz intelligenciájával és sosem múló rosszindulattal tör újra és újra az elcsigázott legénység életére. Vajon sikerül legalább a jegesmedvét legyőznie a hajók legénységének, vagy van még a háttérben valami? (Hát persze, hogy van!) Ez is megtudható a könyvből, ahogy sok egyéb is.

Mindig öröm egy jó könyvet olvasni, és a Terror egy nagyon jó (és nagyon hosszú) regény. Osztozok a szerző északi vonzódásában is, ahogy az újkori expedíciók történetei és a tengeri hajózás is mindig érdekelt. A horror zsánerével kiemelten foglalkozó blogot vezetek szabadidőmben évek óta, szóval a Terror célközönsége én vagyok, mondhatni. Mégis, visszatekintve a történet egészére, azt kell mondanom, hogy jobban örültem volna, ha nincs benne ez az extra réteg és a Terror csak egy sima, de persze, magától értetődően, nagyon jó kalandregény lett volna. Az – úgymond – állattal foglalkozó részek sokáig túl ritkák voltak, és összehasonlítva a természetes megpróbáltatásokkal sajnos unalmasabbak is.

Az extrém (-45 és -70 fok közötti!) hideg, az éhezés, a viharok, az északi „állandó” sötétség, a hajón uralkodó embertelen életkörülmények és hasonlóan halálos okokból következő események leírása túlságosan szörnyű volt már önmagában is. Az évekre a jégben rekedt matrózok és katonák – akiknek kitartása és bátorsága végül is nem csoda, hogy könyveket ihletett meg – pokoljárása mellett a medvés részek még akkor is eltörpülnek, mikor már lassan nyilvánvalóvá válik, hogy nem is egy normális medve a probléma okozója igazából. Mégis, a horror-hatást ez az összetevő nem volt képes előidézni egy pillanatra sem. A regény előrehaladtával a súlypont persze egyre jobban tolódik el a misztikum (végül a mitológia) és a természetfeletti felé, értelmet nyer végre, hogy mit is jelentett a medve-fenyegetés valójában, amire még érdekes is volt a maga módján a válasz. Legalább is egyedi, hiszen viszonylag ritkán olvashatunk eszkimó-történeteket. Sokat hozzá is adott a regényhez, nem vitatom, ahogy a történetbe illesztésében sem volt hiba, egyszerűen csak érdekesebb és izgalmasabb volt tőle nekem minden más a könyvben.

A minden mást viszont szó szerint értem. A szereplők, a köztük kialakuló konfliktusok, a párbeszédek, a háttér-sztorik és főleg az északi tájat megelevenítő leíró részek kiválóan sikerültek. Bár a történet váza már adott volt, de a rengeteg ismeretlen tényező miatt volt annyi szabadsága a szerzőnek, hogy váratlan – a medvétől független – csavarokkal végig fent tudta tartani a feszültséget. (Mivel igaz történetről beszélünk, ezért a szereplők is a valódi nevükön szerepelnek a könyvben, így Cornelius Hickey, a patkányképű duggató-segéd is valós alak, akinek esetleges leszármazottai lehet, hogy nem annyira repesnek az örömtől, hogy szépapjuk lett – ártatlanul – a kötet leginkább negatív szereplője, de hát a szerzői szabadság már csak ilyen.)

Jó pár hétig vacilláltam rajta, hogy előbb a regényt olvassam el, vagy a – persze előre borítékolhatóan rosszabb – sorozatot nézzem meg, ami idén került adásba, és itt forgattak nálunk. Mivel egyébként elég rendszeresen nézek sorozatokat, végül is egyszerre történt meg a kettő. (Bár a regényben mindig előrébb jártam, mint a filmben.) Nagyon vártam már az első hírek óta, tavalytól, hogy megnézzem végre a tv-n is a művet, hiszen Simmons az egyik kedvenc szerzőm, de oltári nagy csalódás volt a mozgókép-változat. Az egy dolog, hogy teljesen átírták (mindenben rosszabbra) az egészet, de sajnos már az első percek után látható volt, hogy ez nem fog tetszeni. Számomra nem adott vissza a tv semmit az ádáz körülményekből, a szenvedésből, ami a könyvben központi szerepet játszik sokáig.

Ránézésre olyan 0 és -10 fok közötti hőmérsékletben egyszerűen csak „elvannak” – majdhogynem szó szerint: kiskabátban – a befagyott hajón a tengerészek, még egy folyós orr vagy didergő ember sincs a képeken, vihart, rossz látási körülményeket, ködöt, állandó sötétséget, netalántán fagyást – tehát alapvetéseket, amik a könyvben állandó problémát jelentettek – ne is várjunk. Bekerültek viszont olyan kisebb, felesleges jelenetek, amik meg értelmezhetetlenek voltak a könyv olvasása nélkül. A színészek hozták az elvárhatót, de ilyen hibák mellett nem sikerült megmenteniük a sorozatot. Az sem segített nekik, hogy a készítők azt a túlságosan tiszta, éles képet adó béna szűrőt (vagy szűrőtlenséget?) használták, amit a magyar filmek és sorozatok többségében is láthat az, aki még néz ilyeneket, ami annyira illúzióromboló, hogy a „falra mászok” tőle. A párommal közösen néztük, aki nem olvasta a könyvet, így az elején még tetszett neki, de a folyamatos morgolódásom hatására végül az ő kedve is elveszett. A könyvnél extraként aposztrofált medvés-rétegről annyit, hogy teljesen ki lett herélve, az események hátteréről így semmit nem lehet megtudni, félig-meddig (vagyis néhol) látványos, de unalmas, hangulattalan blődséggé silányítva le egy nagyszerű történetet. A könyvet bármikor ajánlanám, de a sorozat az év csalódása volt eddig, kis eséllyel arra, hogy valami másik produkció beelőzné még.

Idén még egy vaskos Dan Simmons horror érkezik majd, október legvégén, teljesen váratlan és meglepő (meg egy kicsit sajnálatos) módon nem az Agave Könyvkiadótól, hanem az Alexandra gondozásában, mégpedig a Dermszető nyár (Summer of Night), ami a szerző egy jóval korábbi, 1991-es regénye. Kíváncsian várom azt is! Egyébként a regény végén Simmons felsorol egy pár polcnyi forrásművet, amit felhasznált az írás során, főleg az eltűnt expedíció felkutatásáról szóló köteteket, amik közül egy vagy kettő jelent meg csak magyarul, gondolom azok is jórészt véletlenül. Ezek – vagy hasonló tematikával foglalkozó művek – közül is el tudnék viselni még párat a könyvtáramban...