Han Kang: Nemes teremtmények

Meggyőződésem, hogy Han Kang alkotása, a tavaly megjelent Növényevő egy igazi, hamisítatlan 21. századi klasszikus, melyben egyfelől megvan az a tipikus keleti íz és szemléletmód, amitől nekünk, nyugatiaknak, ez a mű egy kicsit különös, megfoghatatlan alkotássá válik, de másfelől mégis olyan univerzális mondanivalót hordoz, ami miatt a lényegét mindenki megértheti szerte a világon. Ezzel szemben a Nemes teremtmények a koreai történelem egy olyan dicstelen szakaszáról szól, amiről a világ ezen felén minden bizonnyal csak kevesen tudnak, és ami még Dél-Koreában is egy igazi kibeszéletlen trauma, még ha már egy ideje meg is törhető a hallgatás fala.

A koreai írónő a Növényevőhöz hasonlóan itt is több nézőpontból, több narrátort megszólaltatva, és még az egyes szakaszokat is fragmentumokra törve tudósít az eseményekről, a már jól ismert, általában tárgyilagos, szenvtelen és kevés jelzőt használó hanghordozással, amely, ha kell, azonnal át tud változni a legfájdalmasabb lírává. Természetesen ez nem működhetett volna a fordító, Kiss Marcell kifogástalan munkája nélkül.

A cím, vagyis a Nemes teremtmények a koreai alkotmányra utal, ami így, ezzel az igen szép és költői jelzővel hivatkozik a lakosaira, de ahogy a regényből kiderül, korántsem mindig viszonyul ezt az eszmét szem előtt tartva hozzájuk. Az események 1980-ban májusában kezdődnek, mikor is Kvangdzsuban a helyi diákok először csak tüntetni kezdenek, majd a rendőrség és hadsereg brutális fellépése után lázadást indítanak az egyre fojtogatóbbá váló diktatúra ellen.

Az eseményeket eleinte egy E/2-ben megszólított tizenéves fiúcska nyomába szegődve élhetjük át, és a szerző már itt, az első fejezetben olyan magasra teszi a lécet a nyers brutalitás kendőzetlen ábrázolásával, mint csak nagyon kevesen. Han Kang nem szépít, nem idealizál, a maguk pőre valójában írja le a borzalmakat még akkor is, ha éppen az egyik áldozat lelkének nézőpontjába helyezkedünk – hisz abban a világban, amelyben sebesülteket csalétkül használva lesből lövik le a diákokat a katonák, vagy éppen furkósbotokkal szakítják be gyerekek koponyáját, nincs helye szépítgetésnek. Nála a túlvilág sem lehet szép, könyörületes, megnyugvást hozó, hanem még az ide jutott lelkeknek is csak annyi adatik meg, hogy közvetlen közelről nézzék végig hogyan rothad el az arcuk és a testük a tűző napon, egy rakás másik egykor élt emberével egyetemben.

Az írónő a borzalmak plasztikus ábrázolásán és az ügyesen váltogatott narrátorokon túl gondosan ügyelt arra is, hogy az egyes fejezetek (még a köztük elröppenő évek, évtizedek dacára is) tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz. Ezáltal szerepet kapnak a történtekről tudósítani akaró, ám a cenzúra által elhallgattatott írók, a hosszú és kínzásokkal teli börtönbüntetésükbe belenyomorodó egykori diákok, a történtekről még évtizedekkel később is megnyilatkozni képtelen egykori fiatalok, az áldozatok szülei... Sőt, még az írónő is, aki kisgyermekkorában véletlenül meghallott utalásokra, elharapott félmondatokra visszaemlékezve eredt az események nyomába, hogy megírja ezt a nem mindennapi könyvet, melynek középpontjában azok a fiatalok állnak, akik véreztek, szenvedtek és meghaltak, és akik később már pár percnyi kínzás után is bevallották a legképtelenebb bűnöket, és akik egyáltalán nem voltak hősök. Nem hősök, csak emberek, akik kiálltak a szabadságukért. Talán ez a legszebb az egészben.

Ha már azzal kezdtem, hogy meggyőződésem az, hogy a Növényevő egy modern klasszikus, akkor azzal folytatnám, hogy szintén ilyen erős meggyőződésem az is, hogy viszonylag fiatal kora ellenére is Han Kang az egyik legjelentősebb ázsiai alkotó, akinek minden egyes művének itt a helye a magyar piacon (a Jelenkornak bizony fel van adva a lecke...). Addig pedig remélem, hogy minél több emberhez eljut ez a mű is.