Főkép

Varró Dániel 2011 óta vezetett egy rovatot a Nők Lapja magazinban, melyben jobbára két hetente (heti lap lévén majd` minden második számban) mesélt a fiairól – az elején még csak az egy szem Misiről, aztán lett mellé egy Jancsi, utóbb egy Béni is. Három karakán kis fickó, akikről tényleg volt mit mesélnie, míg úgy nem döntött, hogy ennyi most már elég lesz.

 

Nem tudom, akinek nincs gyereke, mennyi gyerekes sztorit bír elviselni, mielőtt kifolyna az agya, elhányná magát vagy otthagyná a mesélőt, én szülőként elég jól viselem, de persze nálam is megvan a határ. Mindenkinek a saját gyereke a legszebb, legjobb és a többi, de mást ezzel traktálni egy ponton túl taplóság. Varró Dani esete azért más, mert ez az elsősorban költőként elhíresült, szakállas, hosszú hajú figura a rá jellemző, hol vásott-, hol kifinomult-, de nagyon gyakran nyelvi humorral úgy adja elő a maga sztorijait, hogy az messze élvezetesebb és szórakoztatóbb, mint ahogy mondjuk én mesélnék a saját kölkeimről. Az sem mellékes, hogy minden egyes ilyen írása egy adott témára, gondolatra van felfűzve, s így szülőként érdekesek is ezek a jegyzetek. Más kérdés, hogy nem minden egyes ilyen írása került be ebbe a könyvbe – a bő 280 oldalba nem fért bele az összes nőklapjás cikk, bánhatja hát, ki lemaradt, vagy mehet könyvtárba.

 

És hogy mit lehet mesélni ilyen sokat egy-két-három fiúgyermekről? Túl a csínytevéseken, a csudálatos eseményeken, melyeken jó esetben minden gyerek átesik, nem csak a játékokon, macskán, hintán, kismotoron vagy influenzán? Túl az apaságról szóló mellékzöngéken, melyekben nemcsak a mérhetetlen szeretet és aggodalom, de érintőleg egzisztencialista és más filozófiai irányzatokba sorolható gondolatok is előszüremlenek?

 

Hát nagyon sok mindent. Mindegyik fiúnak vannak az apjukra hajazóan zseniális poénjai (legyenek bár a magyar nyelv furcsaságaiból fakadó önkéntelenek vagy előre megfontolt szándékkal elkövetettek), amiken jókat lehet mosolyogni, nevetgélni. Nekem, aki Varró legtöbb verseskötetét olvasta, a gyerekeknek írt utóbbi négyet pedig kívülről tudja, külön élvezet az Akinek a... kezdetű könyvecskék egyik-másik remekének előzményeit megtalálni a cikkekben – ritka alkalom ám, hogy az ember biztos lehet benne, hogy a költő mit akart mondani! S mindeközben egy kicsit korunk is megjelenik az írásokban, még ha csak finoman is, az aktuál-kiszólásokat jobbára kerülve. De akad például összehasonlítás a magyar ill. a finn gyerekek játszóterezési szokásairól – s ez csupán egy a számtalan vidám pillanatból, mellyel ez a könyv megajándékozza olvasóit. És akkor még nem szóltam Szűcs Édua jó humorú, kedves illusztrációiról, melyek remekül kiegészítik a három (valójában négy) fiú csínyeit és poénjait.