Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, még mindig rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

Hanggai: Homeland (CD)

 

Első ránézésre semmi sem változott, a Pekingből érkező mongol együttesnél. A tavaly decemberben megjelent, sorrendben hetedik albumuk ismét gyönyörű csomagolásban jelent meg. A megszokottnál nagyobb méret biztosan fejvakarásra készteti a gyűjtőket, mert ezt nem lehet simán beilleszteni a többi CD mellé, az teljesen bizonyos. Gyönyörű fotók, háromnyelvű keménytáblás könyvecske mutatja, a Hanggai sem azt nem felejti el, hogy milyen gyökerei vannak, sem azt, hogy milyen országban élnek, és főként azt nem tévesztik szem elől, hogy hova akarnak megérkezni – úgy gondolom bolygószerte ismert és kedvelt világzenét játszó bandaként van helyük az ég alatt.

 

Első hallásra nem változott semmi, továbbra is megtartották a rájuk jellemző rockos alapokat, amit tiszta, vagy ha úgy jobban tetszik normál, valamint torokénekléssel egészítenek ki, no meg persze pár hagyományos hangszerrel (morin khuur és tobshuur). Ez ma már úgy vélem önmagában kevés, mert viszonylag sok együttest ismerek, akik hasonló muzsikát játszanak, ezért a Hanggai az eddig felsoroltakhoz hozzáad pár kiegészítőt. Például kínai popzenét, és nem kevés honvágyat, mivel az utóbbi években többet voltak úton, mint odahaza, és ezt a vágyakozást próbálták zeneileg megfogalmazni (végül öt új dal mellé hat mongol népdal és egy meglepetés került fel).

 

Két-három alkalom után nyilvánvaló, hogy a Homeland album mégis más, mint az eddigiek, ehhez elegendő meghallgatni a „Drink’s Song” című amerikai népdalt, amiben vendégként Bela Flack bendzsózik és Abby Whasburn énekel. Amikor a country találkozik a lófejes hegedűvel – meglepő, roppant furcsa, és egyúttal élvezetes. A hangzás tökéletes, ami nem csoda, hiszen már második alkalommal dolgoztak együtt Bob Ezrin producerrel.  Hangulatát és tempóját tekintve kifejezetten változatos lett az anyag, lassabb és tempósabb számok váltakoznak, külön tetszik, hogy a torokéneklés csak akkor van jelen, ha az tényleg szükséges, nem használják minden alkalommal. A komplex zeneszerzésre jó példa a klipes „Gada Meiren”, ami egyben elárulja a borítókép elkészültének mikéntjét. Harmadik kedvencként a mongol népi hősről szóló „Janggar”-t említem, amiben a rock, a mongol hagyományok és a női ének harmonikusan simulnak egymásba.

 

Biztos lesznek, akik szerint Ezrin felpuhítja a Hanggai zenéjét, de szerintem csupán elkíséri a muzsikusokat azon az úton, amerre menni akarnak. Nekem nincs bajom sem a keményebb, sem a rádióbarát, vagy poppal kacérkodó számokkal, az meg kifejezetten jót tett az anyagnak, hogy ennyi vendégénekest hívtak meg a stúdióba. Jó lenne őket újra élőben látni ezzel a műsorral.

 

Kinek ajánlom: ezt a változatos albumot nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, mert a mongol-kínai-nyugati zene torokénekléssel kiegészítve bármikor és bárkinek tetszeni fog.

2017-ben megjelent album (Tian Hao Entertainment)

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/hanggai/

 

 

 

 

Yemen Blues: Live in Tel Aviv (CD)

 

Múlt héten írtam egy kislemezről (Alibi), mert olyan energiája van, ami mellett nem mehettem el szó nélkül. A jelek szerint a történelem ismétli önmagát, mert ismét egy energikus albumról lesz szó. Igaz, ezúttal élő felvétel érdemel dicséretet, ahol ez teljesen jogos elvárás, hiszen mindenki azért megy koncertre, hogy feltöltődjön, ellazuljon, vagy csak megkapja azt, amire szüksége van, és amit csak a zenétől kaphat meg.

 

Azon azért picit elgondolkodtam, hogy a Yemen Blues együttestől ezúttal vajon miért egy 2012-es koncert jelent meg, de ez igazából nem gond, legfeljebb azért sajnálkozom, mert így a 2016-os albumról érthető módon egyetlen számot sem játszottak – az időutazásra a jelek szerint még mindig várni kell. Az viszont időtálló tény, hogy az akkori turnéra tényleg remek muzsikusokat gyűjtött maga mellé a zenekar megálmodója, létrehozója, a Jemenben született zsidó énekes Ravid Kahalani és társa, Shanir Ezra Blumenkranz, aki údon (oud) játszik, és nem mellesleg a Chant Records társtulajdonosa. Akár a ritmusszekciót (Rony Iwryn, Itamar Doari és a vendég basszer Daniel Iwryn), akár a fúvósokat (Itamar Borochov – trombita, Rafi Malkiel – harsona, Matan Chapnizki – szaxofon, Salit Laha – fuvola), vagy Hilla Epstein (cselló) és Keren Tenenboum (brácsa) fülelem, nyilvánvaló, hogy nem pályakezdő muzsikusok állnak a színpadon. A szóló részeknek köszönhetően mindenki megmutatja mire képes, márpedig erre elég gyakran sor kerül, de ez gyakorlatilag nem csökkenti az intenzitást.

 

A zene meghatározó eleme a jazz, ami nem csak a szólókban nyilvánul meg, hanem a rögtönzésekben is, valamint abban a felfogásban, hogy „a zenét az adott pillanatban kell szolgálni”. Vagyis a komponálás során az adott dal formálódása mutatja meg, hova érkeznek meg a végén, nincs előzetesen eldöntött koncepció. Figyelembe véve, hogy a muzsikusok mennyire eltérő háttérrel rendelkeznek, nem csuda, ha sokféle hatás érvényesül a Yemen Blues lemezén. Zsidó, arab, afrikai, blues, funk, soul, jazz – és időnként tényleg egyedien komponálnak. Erre legjobb példa a több mint tizenhárom perces „Baraca”, ez a látszólag kaotikus, káoszban vergődő nóta, pedig szerintem pusztán arról van szó, hogy dalszerzés közben nem a hagyományos forma és szerkezet lebegett a szemük előtt. A céljukat – lélekteli kapcsolódási pontokat találni a különböző kultúrák között – szerintem elérték, élőben pedig magával ragadják a hallgatóságot, mert a zenéjük táncra és odafigyelésre késztet. Őket is jó lenne egyszer élőben megnézni.

 

A lemez a nemrégiben alakult Chant Records logójával jelent meg – a mai napig rácsodálkozom arra a pezsgésre, amit a frissen indult kiadók okoznak, és persze örülök annak a sokszínűségnek, amit jelenlétük okoz. Aki szeretne jobban megismerkedni a két alapító – Jon Madof és Shanir Ezra Blumenkranz – kedvenceivel, akkor nem kell mást tennie, mint a hírlevélre feliratkozásért cserébe letölti és meghallgatja 101 számos válogatásukat. A részletes lista és minden más tudnivaló elérhető ezen a linken.

 

Kinek ajánlom: elsősorban a jazzkedvelők számára izgalmas koncertfelvétel.

2018-ban megjelent album (Chant Records)

Az előadó weboldala: http://yemenblues.com/

 

 

 

Mariachi Reyna de Los Angeles: Mariachi Reyna de Los Angeles (CD)

 

Megmondom őszintén, sokáig úgy gondoltam, hogy női mariachi együttesként nekem bőven elegendő a Flor De Toloache, mert ahogy muzsikálnak, az a mai napig elvarázsol és felvidít. Abban pedig erősen kételkedtem, hogy bárki más olyat mutat ebben a műfajban, amitől megváltozik a véleményem. Aztán jött, látott és meggyőzött Amerika (vagyis az USA) első női profi mariachi formációja, amit még a múlt században, egészen pontosan 1994-ben alapítottak, vagyis a tagok jövőre ünnepelhetik a 25 éves jubileumukat.

 

Megfelelő információ hiányában azzal most nem foglalkozom, hogy a hozzáértők szerint miért jelent sokat a Mariachi Reyna de Los Angeles mind Mexikó, mind az USA számára, egyébként sem vagyok zenetörténész, csupán kedvelem a mariachi zenét. Számomra az a legérdekesebb velük kapcsolatban, hogy gyakorlatilag generációkról generációkra szálló zenei hagyományt visznek tovább, viszont aki meghallgatja ezt az albumot, az nem a múlt patináját érzi a produkción, hanem olyan frissességet, őserőt, belülről jövő vidámságot, aminek köszönhetően egyszerűen muszáj lelkesedni értük. Persze ehhez szükség volt José Hernández közreműködésére, aki nem csupán az együttes megszületésénél bábáskodott, hanem az eredetileg férfihangra írt klasszikus dalokat átírta női hangterjedelemre, illetve új számokat komponált nekik.

 

Az, hogy mégis mit rejt a korong, legjobban a klipes „El pitayero – The Pitaya Cutter” nóta mutatja meg, amit az előbb említett José Hernández jegyez. Vidámság, a hegedű és a fúvósok tökéletes összhangja (érződik a hivatásos zenészként eltöltött sok-sok év), a gitár és a guitarrón (imádom ezt a hangszert) ritmusozása, a női ének, a lendületes, energiával és élettel teli előadás – ez mind, mind benne van Mariachi Reyna de Los Angeles produkciójában. A saját magukról elnevezett, ha jól számolom ötödik album kifejezetten változatos: sones jalisciense, ranchera, boleró és huapango sorjázik egymás után. Azon picit meglepődtem, hogy a napsugaras dalok mellett szomorúak is felkerültek a lemezre, mondjuk a boleró szenvedélyességétől ez annyira nincs messze, de akkor sem vártam ilyesmit. Kedvenceim közé tartozik még a „A la luz de los cocuyos – To the Light of the Fireflies”, és a „Son de la luna – Son of the Moon”. Őket is szívesen megnézném élőben, természetesen akkor, amikor mind a tizenegy hölgy a színpadon muzsikál és énekel.

 

Kinek ajánlom: hagyományos mariachi muzsika, friss, élettől duzzadó megszólalásban – elsősorban a latin zenét kedvelőknek ajánlom.

2018-ban megjelent album (Smithsonian Folkways Recordings)

Az együttes weboldala: http://reynadelosangelesmusic.com/