Főkép

Ki is az a Sheryl Sandberg? Igazi amerikai „wonder woman”, jelenleg a Facebook operatív igazgatója, a Szilícium-völgy egyik legbefolyásosabb női vezetője, aki mielőtt Kaliforniába tette át székhelyét, az USA Pénzügyminisztériumának kabinetfőnökeként is tevékenykedett. A Lean In – Dobd be magad! című könyv szerzője és az azonos névre hallgató mozgalom megalapítója, mely immáron világszerte több tízezer nőnek segített a munkahelyi érvényesülésben. A Time magazin „Ne gyűlöljétek őt, csak mert sikeres!” felhívással tette címlapra, vagyonát 1,5 milliárd dollárra becsülik, többször szerepelt a nagy amerikai listázók „legbefolyásosabb ez meg az” listáin és sokan őt látnák szívesen Hillary Clinton után a következő női elnökjelölt szerepében. Mégis, mit tud nekünk mondani ez a saját bevallása szerint is meglehetősen kivételezett helyzetben lévő szupernő a veszteségről és a válságról?

 

Nagyon is sokat. Sheryl 2015-ben, tizenegy év házasság után váratlanul veszítette el férjét, David Goldberget – egy mexikói nyaralás során egy délután hirtelen szívmegállás, és nincs tovább. Ordas nagy közhely, de a gyász munkahelyi sikerektől és társadalmi státusztól függetlenül mindenkit ugyanúgy sújt. A veszteség ellen nem létezik vakcina. Sheryl két kisgyerekkel maradt magára, és dacára a munkájának, a kapcsolathálójának, a bankszámlájának és a szerencsére jelen lévő támogató családjának, megjárta a teljes elszigeteltség, a magány és a kilátástalanság stációit. Aztán – köszönhetően nyilván részben analitikus gondolkodásának, részben a körülötte sürgölődő pszichológus szakembereknek, részben saját, akkor már évek óta vállalt filantrópiájának – elhatározta, hogy ha már gyermekeit és saját magát kirángatta a kétségbeesésből, könyvet ír személyes tapasztalatairól – megspékelve barátja, a Wharton Üzleti Iskola szervezetpszichológusa, Adam Grant tanácsaival és szakmai hozzáértésével.

 

Gyászfeldolgozásról nem lehet eleget írni – ezt megtapasztaltam az elmúlt években. Újságírók, szépírók, pszichológusok hada írt róla – lélektépő merülésektől analitikus esszéken át terápiás írásokig számos könyv került a kezembe a témában. Sandberg annyiban tud újat mutatni, hogy még senkinél nem találkoztam azzal a mindent felülíró szándékkal, hogy a minket sújtó csapás tanulságait kényszerűen felhasználva próbáljuk erősíteni rezilienciánkat. Nem új fogalom a poszttraumatikus növekedés, de új, ahogy a saját gyász tapasztalatából kiindulva az egyén és a mikro- illetve makrotársadalom megküzdési képessége kerül fókuszba.

 

„A gyász suttogás a világban és annak zajongó lármájában.  A gyász a szexnél, a hitnél, de még annak jegyszedőjénél, a halálnál is sokkal erősebb, a nyilvánosságban mellőzött tabu – a temetés pillanatait leszámítva, ám azok túl gyorsan elröppennek.” – idézi Sandberg Anna Quindlen szavait. A gyászolót körülvevő értetlen csend végigkíséri a mindennapjainkat. Senki sem értheti meg a másik gyászát – mégis: mindenki jobban tudja, hogyan kéne gyászolnunk, mint mi magunk. A „túl kéne már lépned rajta”, a „most már előre kéne nézned”, a „törődj az élőkkel” mind egyfele mutatnak: nem értjük, ami benned zajlik, nem tudunk hozzáférni a gyászodhoz, inkább hagyd már abba. Namármost, nem hinném, hogy bárkinek sikerült volna „abbahagyni” a gyászolást felszólításra – a túllépés, a megküzdés, a jövőbe tekintés nem kierőszakolható folyamat.

 

Ellenben fejleszthető – de nem a gyászidőszakban és nem egycsapásra. Sandberg könyve a személyes vallomáson túl lényegében azt járja körül, hogyan lehetne már az iskoláskortól segíteni a reziliencia fejlesztését (például a nálunk is dívó rögzült szemléletmód helyett fejlődési szemléletmóddal, hogy csak a legtriviálisabbat említsem); milyen társadalmi intézkedésekkel lehetne megakadályozni, hogy családok kerüljenek az út szélére egy szülő halála miatt (mert nem, szerzőnk egy percre sem feledi kivételezett helyzetét, de meglehetősen élesen látja a nála kevésbé szerencsések veszteségének hatását a családi kasszára is); hogyan védjük ki a gyászunkban turkálók rosszindulatú támadásait és (visszakanyarodva saját „Lean In” mozgalmához) hogyan hat a női önérvényesítésre például egy férj elvesztése (gondoljunk csak arra, hogy egy gyermekeit egyedül nevelő özvegy karrierlehetőségei nagyjából a nulla felé tendálnak).

 

Roppant szimpatikus, ahogy Sandberg túllát a saját személyes veszteségén és megkeresi-megszólaltatja azokat, akik nála sokkal rosszabb körülmények közt kell megküzdjenek hasonlóan súlyos veszteségekkel: betegséggel, halállal, bűncselekménnyel, otthontalansággal. A könyv és a belőle kinövő alapítvány mintha Sheryl Sandberg saját rezilienciájának lenyomata lenne: ő tán épp ezzel dolgozza ki magából a gyászát. Akárhogy is, hasznos és megrendítő olvasmány – jó néhány jellegzetesen amerikai túlzása és olykor becsúszó hurráoptimizmusa ellenére is őszintének érzem: mind a személyes vallomást, mind a filantróp szándékot. Ha egy ilyen befolyással rendelkező közszereplőt, mint Sheryl Sandberg, az segít túllendülni saját gyászán, ha megpróbálja megtanítani a világot kicsit jobban küzdeni a nehézségekkel, hát csak hálásak lehetünk érte.