Zágoni Balázs: A Gömb

Pár év alatt hozzászoktunk a YA disztópiákhoz, megjelentek az alapvetések, ezek paródiái és a klónok, majd úgymond beállt minden a normál üzletmenetre, vagyis vannak szerzők, vannak olvasók, és menetrendszerűen jelennek meg könyvek. Részemről pár évvel ezelőtt felhagytam a zsáner követésével, és magamtól biztosan nem változtattam volna ezen a szokásomon, ha az idei Könyvhéten nem történik pár véletlen találkozás, aminek eredményeként kötetlenül tudtam beszélgetni a szerzővel (többek között erre jó az esős délelőtt), és részben ennek hatására, részben pár kedves ismerős unszolására elolvastam a regényt.

 

A YA problémáim ott kezdődnek és végződnek általában, hogy a kiindulási alap – miszerint a jövőbeli Földön megvalósul a disztópia (az most tulajdonképpen mindegy, minek köszönhetően), és az akkor élőknek ebben a szituációban kellene valamiféle helyzetmegoldást produkálniuk – szóval ez az alap ma már nem túl eredeti. Az idevezető okokat rendszerint pár alapsablonra vezetik vissza, amelyek kis túlzással napjainkra is igazak. A politikusokban nem szabad megbízni, mert az esetek túlnyomó többségében nem a közösség érdekeit nézik – ezt bármiféle megkötés nélkül használhatjuk az elmúltnyolcév bármelyik kiadására. A tudósok felelőtlenül kísérleteznek, és ennek köszönhetően alaposan megváltoztatják a világot – ezzel sem lehet vitatkozni, gondoljunk a DDT vagy az eldobható műanyagzacskók feltalálásának következményeire. Amikor pedig a hagyományos sci-fi elemek mellé beemelik a horrort vagy a misztikumot, akkor sem lesz sokkal eredetibb a végtermék, legalábbis azoknak nem, akik nem most kezdték az olvasást, hanem 2-3-4 évtizeddel korábban.

 

Az eddig leírtak figyelembevételével úgy kezdtem bele a könyvbe, hogy ha nem kapok többet, csak egy jól megírt ifjúsági regényt, akkor már elégedett leszek – ha ennél több lesz, akkor remek; ha kevesebb, akkor sincs itt a világvége. Olvasás közben hamar kiderült, hogy nem ezt a történetet fogják világszerte ünnepelni, mert az alapötlet nem tekinthető újnak (nekem legalábbis nem volt az). Nincs ezzel semmi baj, nem kell mindenkinek felülmúlnia Tolkien trilógiáját, elég, ha becsületesen elvégzi a vállalt munkáját.

 

Zágoni Balázsnak nincs miért szégyenkeznie: a Fekete fény sorozat első része olvasmányos, már-már letehetetlen, és a cselekmény van annyira fordulatos, hogy valóban filmre emlékeztet. Az elképzelt jövőkép hihető, a vázolt civilizáció simán következhet napjainkból a nyugdíjasok ellátásának nehézségeitől kezdve az államok felbomlásáig és a városok önállósodásáig. A történet főszereplője, Vik, tizenhárom éves, illetve gondolkodását tekintve ennél bizony jóval idősebbnek számít. Ez elsőre furának tűnhet felnőtt fejjel, viszont abból a szempontból teljesen érhető, ha figyelembe vesszük édesapja hatását, aki évek óta önálló gondolkodásra, és a tettei következményeinek mérlegelésére nevelte. Amikor elszakadnak egymástól, akkor érezhetővé válik a szülői visszacsatolás, vagy ha úgy tetszik, a józan megfontolás hiánya.

 

Szerintem jó döntés volt egyetlen narrátorra hagyatkozni, mert így ugyan jócskán maradnak homályos foltok mind a világ, mint a történések terén, de sokkal könnyebb azonosulni a főszereplővel, illetve megérteni tetteinek miértjét. Bár ezt kezeljük megértéssel, mert időnként egyszerűen csak megtörténnek vele a dolgok, és különösebben nem problémázunk olyan apróságokon, mint például barátja titkos munkája, de úgy gondolom, hogy tinédzserkorban nem minden a logika mentén történik.

 

Van pár jelenet, ami nagyon jól sikerült, ilyen például Vik első találkozása a címben említett Gömbbel, vagy a börtönjelenet lezárása. Persze vannak kidolgozatlanabb részek, gondolok itt Aljával való kapcsolatára, ami nekem kicsit lóg a levegőben, de ha a közelembe kerül egy tizenhárom éves srác, majd kifaggatom szerelmi ügyeiről.

 

Az mindenképpen pluszpontot érdemel, hogy a könyv annak dacára nem avult el, hogy több mint tíz éven keresztül íródott. Az eladómentes boltok, az okos szemüveg, a drónok – csupa olyan megoldás, amit még csak most kezdünk beépíteni hétköznapjainkba, itt pedig a világ legtermészetesebb dolgaként éli meg mindenki. Miként azt is értékelem, hogy miközben a háttérben háborúra készülnek a városok, ebből a lakosság szintjén gyakorlatilag semmi sem érzékelhető. Vannak szigorítások, meg mindenféle híradások, de igazából a nagybetűs Nép nem ezzel a lehetőséggel, hanem a hétvégi szórakozással foglalkozik – ki-ki pénztárcájának megfelelően.

 

A történet legtalányosabb, és jelenleg megválaszolatlan jelensége a Gömb. Amiről azon kívül, hogy létezik, és fura mentális kapcsolatba kerül azzal, aki bekerül a belsejébe kerül, semmit sem tudunk. Jelen állás szerint lehet tárgy, lehet élőlény, lehet mágia, lehet természetfeletti akármi. Csak időnként megjelenik, részese lesz az eseményeknek – és ettől a világ nagyobbik része ideges lesz. Szívem szerint arra tennék nagyobb összeget, hogy nem derül ki végül róla semmi, és ugyanolyan értetlenül bámulunk utána, mint az első alkalommal.

 

Nem akarok semmit belemagyarázni, de akinek ilyen hajlamai vannak, az simán eltöprenghet a sors megváltoztathatóságán. Elvégre az a jelenet, amikor Vik eldönti, hogy apja vagy barátai megmentésére indul, és az ezt követő események simán felvetik ezt problémát – csak ugye tizenhárom évesen az ember még nem gondolkodik el az ilyesmin.

 

Azt nem tudom, hogy Zágoni Balázs gyerekei mennyit tanultak a regényből, de ha a korosztályos olvasókban nemcsak az tudatosul, hogy mennyire király kiválasztottnak lenni, hanem a felelősség, a tetteink következménye – legyen az tétlenség vagy aktív cselekvés, netán kimondott gondolatok –, valamint a családi/rokoni/baráti, vagyis az emberi kapcsolatok fontossága, akkor a szerkesztőtől a szülőkig mindenki elégedett lehet. A műfaj megújítását meg hagyjuk másra.