Főkép

Steven Pressfield pár éve írt egy könyvet Nagy Sándorról (The Virtues of War – magyarul még nem jelent meg), aminek az egyik fejezete arról a három évig tartó hadjáratról szól, ami a perzsa hódítás után, illetve az indiai terjeszkedés előtt zajlott. Tovább tartott, mint Nagy Sándor bármely korábbi hódítása, és anyagilag kimondottan veszteséges volt. Ráadásul az itt tapasztalt harcmodor teljesen eltért minden addigitól, hiszen itt nem hadseregek csaptak össze (bár egy-két nagyobb csatát ismerünk), hanem a törzsi tagolódású lakosság egésze szállt szembe az idegenekkel területi függetlenségének megőrzéséért. De ha kedveljük a végleteket, akkor nyugat és kelet összecsapásáról beszélhetünk.

Az eredmény talán az első totális háború lett, amiben a települések és javak elpusztítása ugyanolyan bevett szokássá vált, mint a lakosság megölése (kezdetben a nőket és gyerekeket eladták rabszolgának – bár ez később megszűnt, mivel az afgánok, masszagéták, szogdok, stb. kezelhetetlennek bizonyultak, és nem volt irántuk kereslet). Ráadásul kimenetelében teljesen eredménytelen volt, mivel az életben maradt helybéliek egyáltalán nem érezték magukat meghódítottnak, s eszük ágában sem volt betagozódni a formálódó görög-perzsa birodalomba. A hadakozást lezáró békét egy házasságnak köszönhették a résztvevő felek.

 

„Azt hiszitek, hogy azok a népek, akik más nevéhez és uralmához szoktak, akiket nem köt össze velünk se vallás, se hagyományok, se közös nyelv, beletörődnek sorsukba, amint legyőztük őket a csatatéren? Ugya! Nem az alázat tartja vissza őket, hanem a ti fegyvereitek, s ha most félnek is tőlünk, a távollétünkben ellenségeink lesznek. Ketrecbe zárt vadakkal van dolgunk, akiket legfeljebb az idő törhet meg, mert természetük nem hagyja, hogy megszelídítsük őket… Vagyis vagy feladjuk mindazt, amit eddig megszereztünk, vagy megragadjuk azt is, ami még nem a miénk.”

 

                                    - Alexandrosz beszéde katonáihoz az afgán hadjárat előtt

QUINTUS CURTIUS: Alexandrosz története

 

Mindazt a nyomorúságot, küszködést, megpróbáltatást, amit az ide vezényelt görög/makedón csapatok átéltek, egy fiatal makedón újonc, Matthaiosz meséli el nekünk, aki szintén katona testvéreit követve érkezik erre a szülőföldjétől távoli helyre. Miként a szerző korábbi műveiben, ezúttal is rengeteg valóságon alapuló információt kapunk, a görög falanx felépítésén át a törzsi szokásokig.

 

Mindez alapos háttérkutatás eredménye, amit Pressfield – a tőle megszokott módon – izgalmas cselekménnyel és nem kevés drámaisággal egészít ki. A végeredmény egy remek történelmi regény, aminek máig érvényes üzenete mellett nem lehet elmenni. Hiszen Afganisztánban ma sincs béke, ismét nyugati csapatok próbálják meg ellenőrzés alá vonni a helybélieket. Pressfield szerint (miként ezt egy interjúban kifejtette) ennek nem sok esélye van, hiszen a bevezetni kívánt demokrácia az öntudatos egyénre alapul, ami teljesen idegen a helybéli törzsi szerveződéstől. Több ezer éves hagyományt nem lehet egyetlen választással semmissé tenni, főként, ha a törzsi vezető mondja meg, kire szavazzanak. A helyzet annyival bonyolódott Nagy Sándor óta, hogy időközben a vallás is fontos tényezővé vált - időszámításunk előtt 330-ban még egyáltalán nem befolyásolta a kölcsönös vérengzést az imádott istenek mibenléte.