Főkép

A Mudbound – Sárfészek volt véleményem szerint az egyik legragyogóbb film az elmúlt esztendőben, amit nem hiába jelöltek négy Oscar-díjra, ugyanis egy, a bő kétórás hosszával is feszes és izgalmas történetet láthattunk szinte tökéletes színészi alakításokkal, nagyszerű operatőri munkával és vaskos mondanivalóval. Aztán ez a mű idén megjelent könyv formájában is Hillary Jordan tollából, amit azonban eredetileg nem is akartam elolvasni, mert rendszerint ódzkodok attól, hogy a kedvenc filmjeimet regényként is magamévá tegyem. Ugyanis ilyenkor rendszerint két dolog szokott történni: a) vagy sokkal gyengébb, mint a film, ráadásul tudom is, hogy mi fog történni és mikor, így az egésznek semmi értelme; vagy b) maga a könyv jó, de óhatatlanul is elkezdem a filmhez hasonlítani, amit pedig nem kellene. Bár jelen esetben némileg bejátszott a „b” verzió, de azt kell mondanom, most inkább arra jutottam, hogy itt egy olyan alkotás, amely esetében a regény és a film tökéletesen egyenrangú és magas színvonalú.

 

A történet közvetlenül a II. világháború utáni amerikai Délre visz el bennünket, egész pontosan a Mississippi-deltába, ahol egy nagyvárosból érkező fehér család igyekszik megvetni a lábát, hogy abból a földből termeljék meg a napi betevőt, ami egy olyan elmaradott világban van, ahol szinte a 19. század első felének törvényei uralkodnak. Itt még a fehér gazda szava mindenek felett áll, a fehérek irányítanak mindent, ők a föld urai, ők bíráskodnak, ők ítélnek, a feketék pedig csak arra jók, hogy éhbérért csinálják ugyanazt, mint a rabszolga őseik egy évszázaddal korábban: ültessék, gondozzák, majd szedjék a gyapotot napestig. Ezzel a felfogással és ezekkel a törvényekkel szembemenni pedig felér egy halálos ítélettel.

 

Ebbe a légkörbe érkezik meg két poszttraumás stresszben szenvedő háborús veterán. Az egyikük Jamie, a fehér farmer szívtipró, ám alkoholista öccse; a másik pedig Ronsel, a bérlő Jackson-család legidősebb sarja, aki Európában már megízlelhette a szabadságot, és hogy milyen az, amikor emberként és nem négerként bánnak vele.

 

A történet egyes szereplők monológszerű visszaemlékezéseiből bomlik ki, mégpedig úgy, hogy eközben tökéletes karakterrajzokat is kapunk. Minden egyes elbeszélőnek megvan a saját egyedi hangja (az külön tetszett, hogy a fordító, Babits Péter nem akart rájátszani a déli tájszólásra, és csak egy-egy kifejezéssel érzékeltette a helyi kiejtésmódot), a saját külön motivációja, és – lelkiekben – egyikük sem fekete vagy fehér. Mindenki tesz jót és rosszat is, ha nem is egyenlő mértékben. És ahogy lenni szokott a való életben, egyikük sem látja úgy saját magát vagy a történteket, mint a másik. És az egyre gyűlő feszültség sejthetően robbanáshoz vezet…

 

Az írónő érezhetően mindvégig tökéletesen uralta a sztorit, mindig tudta, hogy mi miből következik, végig profin váltogatta a szálakat és az elbeszélők személyét – az egész konstrukció egy pillanatra sem ingott meg, a dinamika egy pillanatra sem ült le. Tényleg ritkán tapasztalni olyat, hogy ugyanaz a történet egyszerre és egyenrangúként működjön filmvásznon és egy könyv lapjain is, de most így történt. Bár úgy érzem, hogy nagyon nem kell ajánlgatnom Hillary Jordan regényét, mert olvassák elegen, de azért csak megteszem: aki látta a filmet és tetszett neki, az azért olvassa el, aki pedig még nem, az is nyugodtan vágjon bele, mert kap egy remek korrajzot és mellette egy remek karakterközpontú drámát egy kötetben.