Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Carlos Ruiz Zafón ifjúsági regényeivel vált ismertté Spanyolországban, azon kívül azonban a 2001-ben megjelent, első felnőtteknek szánt regényével. A szél árnyéka hamar sok ezer olvasó kedvencévé vált, különösen azokévá, akik számára olvasónak lenni életforma. Magyarul ez 2005-ben jelent meg, tehát aki már akkor olvasta, úgy 13 éve várt a történet befejezésére. Mint időközben kiderült, ez az elképesztő sikereket arató könyv lett az első kötete Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatnak, melynek a Lelkek labirintusa a negyedik része – a harmadik (A mennyország fogságában) hat éve jelent meg. És bár lehetne tovább folytatni, az az érzésem, hogy, hacsak végképp nem bír mit kezdeni magával az Elfeledett Könyvek Temetőjén kívül, Zafón nem fogja.

Ez az utolsó rész lett a leghosszabb a maga 800 oldalával, ami kétszázzal több, mint a sorozat első két kötete (a harmadik 350 alatt maradt). Ezt azért fontos leírni, mert jól érzékelteti, micsoda hatalmas, szövevényes történetet mond el Zafón – s hogy ennek fényében igazán nagy szó az, hogy, ha itt-ott túlírt is, sehol nem unalmas. Ez persze csak az én véleményem, de ezt a monstrumot is úgy olvastam végig, hogy legszívesebben le sem raktam volna a kezemből.

A helyszín (és a háttérben a főszereplő) továbbra is Barcelona, még ha teszünk is némi kirándulást Madridba. Az Elfeledett Könyvek Temetője és a könyvesboltos Sempere-család is fontos szerepet kap, nem szólva sokunk kedvencéről, a megátalkodott humorú Fermínről – ám a legfőbb főszereplő mégis egy Alicia Gris nevű, fiatal hölgy. Alicia egy gyermekkorában, a háború alatt szerzett borzalmas sebtől szenved, ennek ellenére amolyan titkosrendőri vagy kém-szerű pozíciót tölt be. A Franco által vezetett Spanyolország legbelsőbb-legtitkosabb köreibe is bejáratos főnöke egy politikus eltűnése kapcsán zajló nyomozásba vonja be „legkedvesebb tanítványát”, Aliciát. A lány hamar rájön, hogy sokkal nagyobb horderejű és szövevényesebb ügyről van szó, mint ahogy neki előadták, és jobb lenne, ha kiszállna, ám egy ponton túl már nem tudja abbahagyni. Még akkor sem, ha kap egy igazi rendőrt is társként a nyakára. Vargas százados aztán a zafóni mellékszereplők egyik legszimpatikusabbikává válik – még ha Alicia sokáig koloncnak érzi is.

Ahogy halad előre a regény, úgy bukkannak felszínre a korai Franco-éra illetve a világháború borzalmai – és a regény jelenében (az `50-es évek végén, `60-as évek elején) is bőven akad belőlük. Néha annyi a szörnyűség, hogy még Fermín poénjai sem tudják oldani a feszültséget. Ám a nacionalisták ármányai és bűntettei nem teszik ki a regény 800 oldalát – így, bár ezekkel összefüggően, megismerhetjük Daniel Sempere korán elhunyt édesanyjának a történetét is. A szél árnyéka tulajdonképpen azzal kezdődik, hogy az akkor még csak kb. tíz éves Daniel egy nap arra ébred, hogy nem emlékszik anyja, Isabella Sempere arcára – s most, ennyi évvel és oldallal utóbb kapunk választ arra, hogy mi is történt valójában.

Ez azonban csak egy a számos szálból, melyeket Zafón most elvarr. Ilyen szempontból nekem a könyv néhol teljesíthetetlen kihívást jelentett – csak akkor tudtam volna teljes egészében felfogni, ha előtte újraolvasom a korábbi köteteket. Mert hiába, hogy elvileg az összes kötet külön is olvasható, ebben a grand finaléban bizony emlékezni kellene mindenre, ami korábban történt. Én meg ahhoz túl régen olvastam őket. A jó hír viszont az, különösen azoknak, akik még nem olvasták egyiket sem, hogy most, hogy elvileg vége, még mindig azt tudom mondani, hogy nagyon megéri végigolvasni azt a több ezer oldalt.

Zafón számtalan irodalmi irányzat elemeit használva építette fel valóban labirintusra emlékeztető, rejtekajtókkal, titkos alagutakkal, de kőcsipkés hidakkal és tágas csarnokokkal meg messzeségbe futó folyosókkal is teli regénykatedrálisát. Igaz ugyan, hogy az első kötetben oly erős szépirodalmi vonal a többi részben háttérbe szorult, elvégre mérhetetlenül sötét és fájdalmas vonulatai vannak a történetnek, de a cizellált nyelvezet, amiért olyan jó olvasni, megmaradt, ahogy a (főleg Fermín szájába adott) bölcsességek is. De itt sokkal több a krimi-thriller, a noir, de egy kevés gótikus, romantikus és történelmi elem is akad.

Ami pedig számomra különösen élvezetessé tette ezt az utolsó kötetet, az az írói önreflexiók hol rejtett, hol csaknem szégyentelen őszinteséggel az olvasó elé tárt gyöngyszemei. Túl azon, hogy a regény négyes tele van apró utalásokkal a cselekmény más részleteire (sőt, volt pár részlet, ami az elvileg nem a sorozathoz tartozó, ifjúsági regényére, a Marinára emlékeztetett), maga Zafón is elejt ezt-azt, ami így vagy úgy, de róla szól. Minthogy az író igen ritkásan nyilatkozik a saját életéről, sok apróságról (ami főleg a regény vége felé kerül elő) csak feltételezhetem, hogy arra utal, de az azért elgondolkodtató, hogy a kötet utolsó részét jegyző szereplő Zafónhoz hasonlóan harminc éves koráig reklámszöveg írásból él – s nagyjából a koruk is hasonló. S nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ez az idézet is önéletrajzi: „épp sir Arthur Conan Doyle egy gyűjteményét adta el egy szódásüveg-szemüvegű srácnak”. Azt is tudni róla, hogy dolgozott a La Vanguardia című spanyol napilapnak, mely a könyvben is felbukkan.

De nem csak saját élete egy-egy momentumát csempészte be a regénybe az ördöngős spanyol. Bár nem ástam utána, de nagyon is valószínűnek tartom, hogy az a hatalmas összeesküvés és bűncselekménysorozat, melyről a regény szól, megtörtént. Aztán emléket állít Barcelona és Hispánia megannyi így-úgy érdekes alakjának, például felbukkan az a Francesc Catalá-Roca, akinek `50-es évekbeli, zseniális fotográfiái nem egy Zafón-könyv borítóját is díszítették. Mi több, angol, német és olasz fordítóit is beleszövi a nagy mesébe, még ha némileg megváltoztatott néven is. Ha ez nem kedves húzás (egy amúgy magának valónak tűnő figurától), akkor nem tudom, mi.

Bár a regényt új fordító, Kürthy Ádám András ültette át magyarra, nem éreztem torpanást, sőt. Az, hogy A szél árnyékát olyan mélységesen átjáró gótikus atmoszféra itt nincs meg, nem az ő hibája, egyszerűen a történet szinte az egész múlt századot lefedő szőttesének olyan részeit nézegetjük itt, ahol ez kevésbé van jelen. Cserébe még tovább olvashatunk megannyi szeretett (vagy gyűlölt) szereplőről, a lassan múltba vesző Barcelonáról (Zafón sorai szerint ma már nem az, mint régebben volt) – és titkon remélhetjük, hogy Julián Sempere kislánya addig nyaggatja majd Zafónt, hogy nekiül egy ötödik kötetnek is…