Főkép

Ha egy könyv azzal a mondattal nyit, hogy „Egy csendes helyet kerestem a halálra”, már lehet egy benyomásunk az előttünk álló pár száz oldalt illetően. Ha egy olyan könyv kezdődik így, melyet Paul Auster írt, az úr ismerői valószínűleg már bólogatnak. Azonban a Brooklynban élő/alkotó szerző ezúttal tőle szokatlan hangot üt meg, így a korábbi munkáival nem szimpatizálók is adhatnak neki még egy esélyt – aki pedig most ismerkedne meg a New York trilógia című könyv óta komolyan jegyzett íróval, annak könnyebb dolga nem is lehetne.

Az idézett nyitómondat attól az elbeszélőtől származik, akinél hatvanéves korában rákot diagnosztizáltak, így az életbiztosítási ügynökből unott nyugdíjassá lett férfi a címben jelzett helyen keres menedéket a még hátralevő idő eltöltésére. Azonban, lévén alapvetően jó természetű ember, hamar friss ismeretségeket köt (ill. régieket melegít fel), magányos visszaszámlálás helyett észrevétlenül új életet kezd – mindemellett pedig egy könyv megírásába is belevág. Azaz kezd tudatosulni benne, hogy ha nincs is igazán messze a záróra, az addig hátralevő hónapokat, éveket akár boldogan is el lehet tölteni.

Az olvasó pedig arra jöhet rá pártíz oldal után, hogy Auster ezúttal új arcát mutatja neki: az egyes szám első személyű elbeszélő ugyanis derűs-bölcs öregúr, aki nyugodt, alapvetően kellemes hangvételű történetet oszt meg hallgatóságával. Az alapszituáció keserűsége és a szereplők alaposan félresiklott életpályái által jelentett jó adag szomorúság ellenére a regény bizakodó – persze elsősorban azért, mert az eseményeket Nathan Glass szűrőjén keresztül ismerjük meg.

Az önkritikára, öniróniára is hajlamos (így eleve rokonszenves), megnyerő stílusú elbeszélő úgy képes előadni a vele és környezetével történteket, hogy a sokat látott-olvasott ember számára is érdekes tud maradni. Hiszen alapvetően azért nem hihetetlen, extrém eseteket oszt meg velünk, hanem olyanokat, melyek körülvesznek minket, éljünk Brooklynban, Nizzában vagy akár Pécsett: a mindennapok során bárki találkozhat ilyen különös vagy valamivel megszokottabb sztorikkal. (Nem is kizárt, hogy a sokat látott, az elbeszélővel mellesleg közel egyidős Auster élete során szedegette össze a környezetében keringő történeteket.)

Tehát felesleges nagy ívű cselekményt várni: a szerző-elbeszélő alapvetően az orvosnak indult fiúból besavanyodott taxissá lett unokaöcs (Tom) sorsát követi nyomon, miközben persze ő is éli szerény, de a maga módján izgalmas mindennapjait. Az egyszerű történetet a számos balgaság, rövidebb-hosszabb sztori mellett irodalmi utalások (mint egy felejthetetlen anekdota Kafkáról) gazdagítják, ugyanakkor helyenként még egy-egy váratlan fordulat is segít továbblendíteni a regényt; a lezárásban pedig a szerző tanúbizonyságot tesz arról, hogy jól tudja, hol kell abbahagyni a mesélést.

Egyesek Austert a hangzatos „posztmodern utáni” jelzővel szokták illetni, és ha valahol, akkor a koncepcióban feltétlenül jelen van a szöveggel való szerény játszadozás igénye. Ugyanis többszörösen önreflexív történetet kapunk: az elbeszélő nem csak ki-kiszól a regényből (jelezve, hogy ő perpillanat azt írja), hanem az általa gyűjtögetett, Az emberi balgaság könyvének keresztelt kollekció is közeli rokona magának a Brooklyni balgaságoknak. Előbbi afféle anekdota-gyűjtemény a mesélő által tapasztalt emberi gyarlóságról, idiotizmusról, utóbbi pedig lényegében Nathan és Tom története, ezzel együtt azonban számos balga sztorinak is otthont ad.

Mindezek mellett azért formailag Auster megelégszik a hagyományos történetmeséléssel: két résztől eltekintve (a kvázi színdarabként, dialógokra lecsupaszítva előadott éttermi jelenet; ill. a jelen idejű elbeszélésére váltó beszámoló) semmilyen extravagáns megoldással nem dúsítja a szöveget, ami így megmarad könnyű, gördülékeny olvasmánynak.

A Brooklyni balgaságok remek példája annak, hogy nem kell világmegváltó történettel előállni ahhoz, hogy egy író igazán tartalmas és szórakoztató élménnyel gazdagítsa olvasóját, ráadásul a regény egyszerű, de nem sulykolt bölcsessége (mely szerint pusztán az emberi kapcsolatoknak köszönhetően értelmessé, boldoggá válhat az élet) is olyan üzenet, mely soha nem veszít aktualitásából.