Beleolvasó - Móra Ferenc: Sohase volt jó az a nagy sietség

Fülszöveg:

Móra Ferenc máig a legkedveltebb klasszikus írónk. Töretlen népszerűségét kimeríthetetlen mesélőkedvének, varázslatos szókincsének és utánozhatatlan, kacagtató humorának köszönheti. A történetszövés, az írás megunhatatlan varázslója ő, legyen szó gyermekkori élményekről, adomákról vagy mesés történetekről. Elbeszéléseinek az olvasót mosolyra fakasztó darabjait gyűjtöttük össze e kötetben, melyeket átsző csöndes, kedves derűje; a válogatói szándék „úgy gondolja”, ránk férnek ezek a történetek.
Móra Ferenc biztos kézzel fogalmaz meg máig aktuális, már-már örök érvényű igazságokat rólunk, hétköznapi, egyszerű emberekről, s a hatalomban ülő nagyokról, a maga sajátos módján vésve emlékezetünkbe, hogy az előbbiek nem olyan „kicsik”, és a nagynak látszók meg többnyire nem is olyan „nagyok”. Sőt.

 

Részlet a regényből:

Andalúzia csillaga, vagy a világ így megyen

A fürdőhelyen azon a nyáron sok volt a méltóságos úr és kevés a borravaló. Ezirányú tájékozódásomat a főúrtól szereztem, aki megtisztelt azzal, hogy olykor leereszkedett szerény asztalomhoz az étterem sarkában, amely négy ajtón keresztül kapta az üdítő szelet.

– Ugye, nincs ennél cúgosabb helyük? — tapogatództam a főúrnál, igyekezve némi malíciát keverni a hangomba.

– El tetszett találni — vigyorgott rám barátságosan, aztán végigpillantotta rajtam gyakorlott szemét. — De, úgy látszik, uraságodnak az ilyesmi nem árt. Uraságod, nemdebár, vándor méhésztanító?

– Ördöge van, hogy kitalálta — vigyorodtam rá vissza, s ezzel a fidélis hanggal végképp megvettem a szívét. Nem mondom, nem ütött hátba, csak a szemével veregette meg a vállamat, s biztosított róla, hogy egy pillanatra se nézett kormányfőtanácsosnak.

Minden jel azt mutatta, hogy ezt nem merő hízelgésből mondta, s hogy a személyzet emberismeret dolgában nem maradt mögötte a főúrnak. A sörömet csak harmadik rendelésre kaptam meg; mire az étlapot kisürgettem, akkorára már csak füstölt oldalas maradt rajta savanyú káposztával, ami nyár derekán igazán csak vándor méhészek által élvezhető; s a feketém fele mindig kilötykölődött a csészealjba, mire szembesítették velem. De azt be kell ismernem, hogy nem a cukor szorította ki helyéből a kávét.

Én azonban sohase szoktam zúgolódni sorsom ellen, s ez igazán mind nem bántott volna. Hanem az szíven talált, hogy az én asztalomat a virágdíszből is kisemmizték. Minden asztalon állt egy vadonatúj Altwien-váza, azokkal a strandkosztümös istennőkkel, akik koszorús bikákkal táncolják a klasszikus tangót, s a vázákba minden harmadnap friss petúniát raktak. Nekem nem jutott se váza, se virág.

Gondoltam, hogy előterjesztést intézek a főúrhoz, de idejében kigyúlt bennem az, amit Bacon az értelem száraz fényének nevez. A virágigénylés alapján esetleg költőnek néznek, s akkor még annyi becsületem se lesz, mint egy vándor méhésznek; minden spenótot énvelem etetnek meg.

Hát nem kértem virágot, hanem szereztem magamnak. Szedtem a csordajárásban egy nyaláb ökörfarkkórót. Gyönyörű, öles példányok voltak, nagy sárga csillagokkal, valóságos lobogó kéngyertyák. (Lehet is, hogy azok világítanak éjfélkor a csordajárás kísérteteinek, a hazajáró teheneknek. Mert hiszen egész logikus, hogy ha vannak hazajáró gulyások, akkor kell lenni tehénkísérteteknek is. Ezekről csak azért nem szokás beszélni, mert ezeket is lefoglalnák adóba. De hiába tagadták, a fürdővendégek számára szerkesztett tej az én föltevésemet igazolja. Azt csak árnyéktehenek hozhatják létre.)

A vadon virágait beleállítottam a söröskriglimbe, megitattam vízzel — sajnos, csak azzal, ami a borban volt, mert tiszta vizet ilyen előkelő helyen röstell kérni az ember s megkértem a pikolót, hogy tűrje meg az asztalon őket.

– Krmássan — nyugtatott meg a gyerek előírásosan. A vándorkabaréktól tanulta, hiszen a természet sokszor utánozza a művészetet.

Soha életemben még ilyen jól nem esett a füstölt oldalas savanyú káposztával, mint most. Éreztem, hogy egy pillanatra az érdeklődés homlokterébe kerültem. A petúniás asztalok hölgyei mind az én asztalom vidámsárga virágcsillagait nézték.

– Kikaptunk ma uraságod miatt a méltóságos asszonytól — vágott a főúr fizetéskor félszemével a tükörrel szemben álló nagy asztal felé —, hogy miért kap uraságod extra virágot. Mondtam, hogy uraságod bizonyosan maga hozta.

– Igen — vörösödtem el egy kicsit —, a várkertben szedtem.

– A várkertben? — állt meg a főúr kezében a ceruza.

– Uraságod? A várkertben?

– Hát persze — tértem magamhoz. — Iskolatársam volt valamikor a herceg.

Igazság szerint a nevét se nagyon tudtam a hercegnek. Csak azt hallottam róla, hogy valami olasz indigéna, aki nem barátkozik senkivel, s különös hóbortoknak él a magas kőfalakkal elzárt kastélyban, amelynek padlása bebalzsamozott kutyatetemekkel van tele. Nemigen kellett attól félnem, hogy az excellenca meg fog hazudtolni.

– Persze, persze — tűnődött el a főúr, s most köszönte meg először a borravalót egy fejbiccentéssel.

A méltóságos asszonynak nagyon kecses járása volt, s mindig kilestem rá az újságom mögül, mikor elhaladt mellettem. Másnap azonban nagy meglepetés ért, mikor a lapot az arcom elé igazítottam. A méltóságos asszony hirtelen perdült egyet, úgyhogy az ernyője hegye nekiütődjön az újságnak.

– Pardon, pardon — mondtuk egyszerre mind a ketten. A méltóságos asszony aztán mindjárt rátért a tárgyra.

– De bájos virága van a tanár úrnak. Ugyebár, ez orchidea?

– I… igen — nyeltem egyet. De csak azért, mert az előkelőség mindig dadogóvá tesz. Azzal tisztában voltam, hogy egy várkertből nem kerülhet ki más virág, mint orchis.

Fogtam az egész marék kórót, és a csepegő szárakat belecsavartam az újságba.

– Parancsoljon, méltóságos asszonyom.

– Nagyon kedves — bólintott barátságosan —, de talán mégse fosztom meg tőle. Ilyen ritkaságtól.

– Ó, van ott több is, ahol ez termett — hajlongtam finom mosollyal. — Négy-öt grupp is tele van az Andalúzia csillagával.

— Úgy hívják? — csodálkozott el. — Hát nem orchidea?

– De igen. Csak, méltóztatik tudni, sokféle orchidea van. Ez az Andalúzia csillaga. Stella Vandalorum.

– Milyen bájos neve van!

A petúnia kidobódott az Altwien-vázából, és helyébe került az ökörfarkkóró. Én pedig, mikor másnap délben beállítottam a frissen szedett csokorral a csordajárásból, nem találtam az asztalomat a négy ajtó vidékén.

– Emide tettük — magyarázta kedvesen maga a főnök. — Remélem, őméltóságáék közelében jobban kegyeskedik magát érezni.

Egészen jól remélte a főnök úr. Őméltóságáék ugyan még nem vonultak be, de a jobb szomszédom addig is egy aranysörényű oroszlán volt, a bal szomszédom egy fekete párduc. Kénytelen vagyok a hasonlataimat az Andalúzia csillagához mérni, amelyet mindenféle fondorlatokkal elszeretetreméltóskodtak tőlem — mire az ételhordó bátorkodott figyelmembe ajánlani a borjúdiót uborkasalátával. A méltóságos asszony ugyan egy kicsit hűvösen biccentett, mikor észrevette, hogy a várkert orchideáiból másnak is juttattam, de én nem mutattam semmi megbánást. Elég hangosan suttogtam el a fekete párducnak valami szerelmi regényt búskomor barátomról, a hercegről. Talán ennek köszönhettem, hogy a méltóságos asszony elmenet megállt az asztalomnál és alkalmat adott rá, hogy a méltóságos kisasszonnyal is kezet szoríthassak.

– Milyen egészen egzotikus illatú ez az Andalúzia csillaga — mártogatta az orrocskáját a molyhos csillagokba, míg egész sárga lett a poruktól.

Az ökörfarkkórónak valóban nagyon egzotikus illata van. A nép egyszerű gyermekei azért használják molyűző szernek. El is magyaráztam mindjárt, hogy ez a napsütötte damaszkuszi rétek illata. Onnan hozta a tüneményes virág magját Andalúziába a herceg valamelyik őse még a keresztes háborúkban.

Másnap külön tányéron vászon szalvétát szervíroztak az asztalomra. (Addig csak papírszalvétával honorálták társadalmi állásomat.) Egy hét múlva pertu voltam minden méltóságos úrral, és minden hölgynek én fejtettem meg az álmát freudi alapon.

A második hét végén búcsúebédet rendeztek a tiszteletemre. Éppen ideje volt, mert a csordajárást már rég letaroltam, s másfél órára kellett elkutyagolnom az Andalúzia csillagáért.

Természetesen a búcsúlakomán csupa ökörfarkkóróval volt terítve az asztal. A félig tréfás, félig megható búcsúztatót a méltóságos úr mondotta, gomblyukában ökörfarkkóróvirággal. Indítványára egyhangúlag kimondták, hogy jövő nyáron megint találkozunk mint Andalúzia Csillaga Társaság.

Sokáig elfecsegtünk a fekete mellett, s utána utoljára kísértem el sétálni a méltóságos asszonyt. Szokatlanul elcsavarogtunk, s már a napszállat piroslott az arcunkon, mikor visszafordultunk. Megállt a szívem verése, mert észrevettem, hogy a dűlőút egy ökörfarkkórós parlagra kanyarodik.

– Tudja, mi az a zöld sugár? — próbáltam a méltóságos asszony figyelmét a naplementére terelni egy kétségbeesett optikai előadással Jules Verne nyomán.

De lehetetlen volt meg nem látnia a napáldozat máglyafényében lobogó virággyertyákat.

– Ez szép — mutatott rájuk a méltóságos asszony, aztán hirtelen megállt. — Nini, nézze, hogy hasonlítanak ezek az Andalúzia csillagához?

– Hát igen, sárgák ezek is — néztem az órámat —, de ez csak közönséges gyom. Ökörfarkkórónak hívják.

— Nos, olyan is ez, mint a neve — fordult nevetve a méltóságos asszony a lemenő nap felé. — Hallatlan, milyen otromba neveket tudnak kitalálni a virágaiknak ezek a parasztok.

 

A Kiadó engedélyével!