Főkép

A diktatúra. Olyan sokan és olyan sokszor megírták már milyen. Írtak arról, hogyan őrli fel az embert, vagy hogyan alakítja besúgóvá; mit tesz azzal, aki lázad ellene, s azzal, aki megpróbál beletörni, beleszokni… Ennyire személyeset és keményen érzelmeset azonban még nem olvastam a diktatúráról. A lett írónő, Nora Ikstena Anyatej című regénye hazájában 2015-ben jelent meg, nálunk pedig idén: s minden eddigitől eltérően mutatja meg, milyen az a zsarnokság, amely beférkőzik az emberek életének legtitkosabb zugaiba is.

 

A regény három generáció története, mégpedig nőszereplőkön: anyákon és leányaikon keresztül. Természetesen szerepel benne egy nagyanya, egy anya és egy lány, s az ő élethármasuk együtt kiadja, sőt meg is haladja a rövid huszadik század időtartamát, történelmét. Valószínűleg a könyv legtöbbet használt fontos főnevei is az anya, anyám, mama, lány, lányom szavak. Az Anyatej igazi kulcsfigurája azonban – legalább is számomra – háromból a középső nő, az édesanya, akit a lánya szemszögéből, nézőpontjából látunk. Ő az, aki a hármasból egyedül válik tipikus szovjetemberré, mégpedig keserű kompromisszumok megkötése, könyörtelen kegyetlenségek elviselése és egykori önmagának szinte tökéletes felszámolása árán: pedig nem mellesleg Szovjet-Lettország állampolgára volna.

 

Az anya körülbelül ugyanúgy indul el az életben, mint a saját lánya később: okos, tehetséges, független, idealista, nagyon sokat akar a jövőtől. Azután történik néhány váratlan magánéleti esemény (s ezek közül csak egy a nemigen várt lánya megszületése), de ennél sokkal fontosabb a kényszerítő erejű felismerés, ami éri: s elkezd hasonulni, helyezkedni, megváltozni. Kétségbeesetten próbál megmaradni, s kitartani azok mellett az értékek mellett, amelyek egykor vezették: így talán észre sem veszi, amint lassanként mindent felad és elveszít. Mindig fél, mindig keresi, mit várnak tőle, csapdából csapdába fut. Végül már akkor sem képes élni a megtalálható, megszerezhető szabadsággal, amikor az rátalálna.

 

Mindennek a szemlélője a lány, aki a történet egy részében még olyan kicsi, hogy csak lekottázza, de értelmezni még nem tudja anyja mindennapjait. Máskor mindentudó, visszaemlékező elbeszélőként szólal meg, megint máskor pedig anya és lány szólama ugyanarról az eseményről beszélve egymásba fonódik és egymást váltja. Az eredmény egy idő-, tér- és nézőpontváltásokkal teli, különleges regény, amely a maga fájdalmas valóságában mutatja be Lettország elmúlt évtizedeit, azt, milyen tehetséges gyereknek lenni, az anyaságot, felelősséget, szerelmet, születést, halált...

 

Aki szívesen olvasta Sofi Oksanen Tisztogatását vagy Jelena Csizsova Nők férfi nélküljét, valószínűleg Nora Ikstena rövid, lírai regényét is megszereti majd. Az Anyatej a Vince Kiadó új világirodalmi sorozatában, a Living Bridgesben látott napvilágot: csak remélni tudom, hogy hasonlóan szép és erős könyvek követik majd.