Főkép

A Hudson egy sokoldalú, közösségi projekt: a nyilvánvaló zenekari rétegen túl nemcsak az egymás, egy elmúlt kor és annak idealizált percepciójából, hanem a Hudson-völgy iránt érzett simpatico-ból is táplálkozik. Az albumon szereplő zenészek mindannyian kiköltöztek a városból a Hudson folyó köré, az őslakos amerikai történetekben gazdag környezetbe, amelyből a Hudson River School, az első nem-bennszülött amerikai art irányzat is kinőtt. A közös album Catskillben (NY), a folyó partján található NRS stúdióban készült, és a remek korong promotálására szervezett, rövid európai koncertkörút második állomása a dunaparti Müpa, egy már szinte budapesti jazz-fesztiválnak is beillő hét végén, Charles Lloyd és Chick Corea koncertjei után.

 

Jimi Hendrix „Wait Until Tomorrow” szerzeményével kezdenek, nagybőgőn Larry Grenadier helyett az állandó beugró Scott Colley-val, aki nemcsak termetben, hanem játékban is igazi óriás, egy olyan session muzsikus, aki viszonylag ritkábban kerül fel a lemezek borítójára, amolyan konstans ’second-choice’, pedig minden egyes alkalommal igazolja – most is –, hogy egy a Jazz nagyjai közül. Bob Dylan „A Hard Rain’s A–Gonna Fall” témájára játszott nagybőgő szólója, a fel- és üveghangokkal díszített vonósjátéka az egyik legemlékezetesebb momentum, pedig előtte (és utána is) még annyi minden történt. Úgy a harmadiknak előadott „El Swing”-re melegednek be mind a négyen igazán, Scofield az egyik legnagyobb szólóját rázza az este során, DeJohnette dallamorientált ritmikája pedig csak egyre inkább fokozza a hangulatot és inspirálja a gitárost, már a sokadik kört köti folytatólagosan és logikusan egymáshoz – egy holdutazáshoz elegendő üzemanyagot kapunk.

 

Persze a másodiknak játszott „Hudson”, a korongot nyitó kollektív improvizáció se sikerült csak langyosan, a Medeski által létrehozott disszonáns szövetrétegek már-már önmagukban is arra ösztönzik a többieket, hogy mindent a feje tetejére állítsanak: az egyszerű négynegyedes ritmust tolják szinte követhetetlenül szét, DeJohnette kettőre, majd háromra teszi a hangsúlyokat, véletlenül sem az egyre és persze ezt is csak páratlan köröknél. Egy ponton Colley picit a négyek elé játszik, Scofieldpedig mögéjük, mindenki a saját varázsszőnyegén repül, hogy aztán bizonyos pontokon találkozzanak, mi pedig, ha sikerül lógva megkapaszkodnunk valamelyik kárpit szélén, beleszédülünk, amikor lepillantunk.

 

A zenekar bemutatásánál picit meglepődünk, amikor Scofield úgy konferálja fel Jack DeJohnette-et, mint dobost és énekest. De az albumon nem szereplő újabb Hendrix feldolgozás, a „Castles Made of Sand” előadásában Jack tényleg dalra fakad, és emlékeztet mindannyiunkat arra, hogy ez a rendkívül komplex improvizatív zene azért alapvetően mégiscsak az egyik legősibb elemből, az énekből táplálkozik – persze csak a DeJohnette által mesterien kezelt ritmusok mellett.

 

Az esténket még az erősen túlárazott CD sem rontja el – mikor lesz legközelebb lehetőségünk ekkora muzsikusoktól előre aláírt vagy dedikáltatható albumra szert tennünk? Sosem felejtem el, hogy a Michael Breckerrel való találkozást kihagytam egyszer a „Wide Angels” Queen Elizabeth-ben adott koncertje után, és bár még szólóban láttam egy londoni kápolnában, akkor és később sem adatott már rá több lehetőség. Péntek este talán picit türelmetlenül, az előre aláírott CD-t választom – a három bakelitet elkapkodják –, így most is elmarad a találkozás a művészekkel, de idősebben természetesebbnek érzem, hogy a zenéjükön, és ne szavakon keresztül kapcsolódjak hozzájuk. A dedikált és egyébként rendkívül esztétikusan és igényesen csomagolt album pedig megmarad egy amolyan emlékkőnek erről az estéről, ami felkelti a Hudson folyó iránti vágyat is – az általa inspirált zene ritmusai már az ereimben futnak.

 

Előadók:

Jack DeJohnette – dobok

Scott Colley – nagybőgő

John Medeski – orgona, (elektromos) zongora

John Scofield – gitár