Főkép

Kisebbfajta csodának tartom, hogy a francia Grégory Samak megírta ezt a könyvet, hiszen korábban nem sok jelét adta írói hajlamainak, ugyanis a diploma megszerzése után a televíziózásban helyezkedett el. Saját bevallása szerint a regény megírásának az ötlete/kényszere 2002-ben született, amikor Jean-Marie Le Pen bekerült az elnökválasztás második fordulójába. Azonban röpke tíz évbe telt, mire elkészült vele, de kiadókeresés helyett feltöltötte az Amazonra, ahol meglepő módon egyre sikeresebb lett, ami azt a fura helyzetet eredményezte, hogy ugyan nem létezett papíralapú kiadása, a londoni könyvvásáron mégis legalább egy tucatnyi nyelvre eladták a kiadási jogokat.

 

Mit tud ez a könyv, ami ennyire tetszik az olvasóknak? Valódi gyöngyszem vagy csak hype? Egyáltalán minek olvassuk: teológiai fejtegetés, vallásos irodalom vagy sci-fi? Nem folytatom, mert számos olyan kérdést lehet feltenni, amelyekre nincs egyértelmű válasz, kezdve azzal, hogy egyáltalán nem mindegy, hívő vagy ateista, sci-fiben járatos vagy járatlan befogadóról van szó. Picit segít, ha első regényként kezeljük, annak minden erényével és hibájával együtt. Azt nem mondom, hogy tessék a könyvet kétszer elolvasni, csak javaslom ezt a fajta megközelítést, mert sokkal teljesebb értelmezésre van így lehetőség. Elsőnek célszerű csupán a történetre koncentrálni, majd miután a végére értünk és nagyjából visszahelyeztük állunkat a helyére, pár nap kihagyással újra nekifutni, és a történet, illetve a szereplők helyett, a felvetett morális kérdésekre összpontosítani, és őszintén megválaszolni a kérdést: mit tennénk a főszereplő, Elias Ein helyében?

 

A hibák közé sorolom, hogy a terjedelem miatt a szereplők többségének jellemére egyszerűen nem jut idő, főként a negatív figurák tűnnek elsőre sablonos, egyéniségmentes alakoknak. Nem jártak sokkal jobban a pozitív oldal képviselői sem – szívesen olvastam volna többet a két fiatal mellékszereplő, Ti-tom és Marika életéről, és a főszereplő sem jut tovább a magának való nyugdíjas sztereotípiáján. Ez a könyv azonban nem a szereplők miatt lett népszerű, hanem mert a történet – amiről annál többet, mint amit a fülszöveg elárul, vétek lenne mondani –, vitára, gondolkodásra ingerel, hiszen olyan témákat jár körbe, mint a vallás, isten jelenléte az emberiség életében, a sors megváltoztathatósága, az intolerancia, a másság megítélése, ésatöbbi, ésatöbbi.

 

A fentiek egy részére kapunk egyértelmű választ, bár szerencsésebb ezt úgy megfogalmaznom, hogy ezek a szerző elképzelései, gondolatai arról, hogy amikor az ember szembesül egy ilyen sorsfordító lehetőséggel, akkor mit is kell tennie, illetve egyáltalán mennyire képes cselekvő módon beavatkozni a történelembe. Nem rosszak ezek az elképzelések, de ettől még nem derül ki, hogy mi mit tennénk hasonló szituációban.

 

Sci-fit írtam, ez azonban nem állja meg a helyét, hiszen nem a tudománynak köszönhetően képes Ein úr legyőzni teret és időt, hanem egészen más erő segítségével. Ettől függetlenül maradjunk ennél, hiszen ebben a műfajban bukkan fel leggyakrabban ez a lehetőség. Ami óhatatlanul eredményezi a felvetést, ilyesmit már olvastunk (gondolok például Barjavel Az óvatlan utazó művére) korábban, és ugye nem arról van szó, hogy minden nemzedéknek szüksége van egy hasonló kortárs regényre? Szerintem nem, mert a mágia csupán eszköz az író kezében, hogy eljusson a végkifejletig, ami meghökkentő, ijesztő, és sajnos nem lehet kapásból rávágni, hogy elképzelhetetlen, mert mi emberek nem ilyenek vagyunk.

 

Minden figyelembe véve elolvasásra ajánlom a könyvet, mert hibái ellenére az alapötlet, az alapötletek vannak annyira jók, ami miatt érdemes rászánni az időt, és utána baráti körben megvitatni a felmerült kérdéseket.