Sarah Andersen: Macskapásztor

A képregények újra reneszánszukat élik. Sose volt még ilyen feszes Amerika Kapitány mellkasa, ilyen rövid Csodanő szoknyája, ilyen kemény ökle Thornak. Az emberek tódulnak be a mozikba a képregényfilmekre, a szuperhősök pedig minden ajándéktárgyon tarolnak. Hogy is mer ezek után valaki egyszerű halandókról rajzolni, mindenféle különleges képesség nélkül?

Szerencsére Sarah Andersen hű maradt önmagához, arról ír és rajzol nekünk, ami hozzá közel áll: a saját hétköznapjairól, félelmeiről, arról, ami őt körülveszi. Pont azért szeretik rengetegen, amit csinál, mert közel érezhetjük magunkhoz: olyan néha, mintha mi magunk jelennénk meg a hasábokon.

A Fumax Kiadó már a harmadik gyűjteményes kötetet jelenteti meg Sarah-tól, amely hozza ugyanazt a színvonalat, mint az előzőek. Én követem Sarah munkásságát a Facebook oldalán, de még így is volt olyan rajz, amivel nem találkoztam még, amivel meg igen, azt is jó volt újra látni. Hol a nosztalgia fog el tőlük, hol pedig a saját jelenlegi helyzetemre ismerek rá.

Ami megfigyelhető ebben a kötetben, az az, hogy Sarah is elkezdett reagálni a hétköznapjainkat meghatározó politikai eseményekre. Őt sem hagyta hidegen az amerikai elnökválasztás eredménye és annak következményei, jópár képsorban megjelenik azért a félelem ezektől. Szerintem ez egyáltalán nem probléma, hiszen ahogy változik az ember, sajnos mindig újabb és újabb félnivalók ütik fel a fejüket a környezetében.

Ahogy már megszokhattuk, a kötet végén egy összefüggőbb szöveget és hozzá kapcsoló rajzokat találhatunk. Most arról olvashatunk, milyen is egy művész helyzete az internet világában. Hogy mennyire nehéz elkerülni ebben a közegben a lelki bántalmazást és a „trollokat”, akik mindenbe belekötnek. Hogy mennyire nehéz ma egy friss művésznek ebben a közegben érvényesülnie, és mivel kell megküzdenie azért, hogy elismerést kaphasson. Szerintem ez egy rettentően fontos téma, és nem csak annak szolgálhat tanulságul, aki alkotó.

Tavaly volt szerencsém találkozni Sarah-val, és nem hazudtolta meg magát, nagyon kis csendes volt, nem igazán nyílt meg. De számomra ez nem okozott csalódást, mert ő az a rajzoló, aki tényleg a művein keresztül adja át magát nekünk. Amikor az ő képsorait olvasod, olyan, mintha vele beszélgetnél. Szerintem alkotó és befogadó között nem is kell ennél jobb párbeszéd.