Főkép

Hétfőn – amikor amúgy is ki megy koncertre, mert másnap munka – nehéz választás elé került az, aki rock zenével kel és fekszik: Bullet for My Valentine, Asking Alexandria + mások a Budapest Parkban vagy Shinedown a Babra Negra Trackben? Bármelyikért is kockáztattuk a másnapi klaviatúra lefejelést munkahelyünkön, nem dönthettünk rosszul. Nem szólnám le a BFMV-t vagy az Asking Alexandriát (kedvencek ők is), de a Shinedown estje annyiból volt vonzóbb, hogy Brent Smith-ék először léptek fel Magyarországon. Ki hagyna ki ilyen alkalmat?

 

Mit érdemes tudni róluk? 2001-ben alapították meg az együttest, amikor az énekes Smith-szel lemezszerződést kötöttek azzal a feltétellel, hogy keressen maga mellé zenészeket. Tizenöt éves fennállásuk óta hat stúdióalbumot adtak ki, az első a Leave a Whisper volt 2003-ban. Igaz, nem volt hangos sikere az albumnak, de az aktív jelenlét és a folyamatos koncertturnék meghozták a befektetett munka gyümölcsét: 10 millió eladott lemez világszerte, előkelő hely a Billboard listán, több alkalommal is. 2018 május 4-én adták ki hatodik, az Attention Attetion című albumukat. A Budapestet is érintő koncertturné apropója is az új lemez.

 

A Barba Negra szabadtéri koncerthelyén épp enyhülő hőségben várta a közönség a csapat színpadra lépését – a kellemes szellő és annak ígérete, hogy nem fogunk megsülni az emlékezetes este előjele volt.

 

A menetrend nem okozott nagy meglepetéseket: kapunyitás, majd fellép az előzenekar, utánuk pedig a Shinedown. Az előbbi a könnyebb bejutást segíti, az előzenekar pedig felspannolja a tömeget, tiszta sor. Viszont olyat ritkán tapasztalni, hogy tematikailag a két együttes szinte teljes összhangban van. Nem tudom, hogyan, de a Depresszió basszus gitárosával, Kovács Zoltánnal színpadra lépő New Friend Request és a Shinedown megcsinálta.

 

A budapesti, de „vidéki csicskákból” álló magyar modern metál banda, a New Friend Request 2013-ban alakult, azóta pedig rendületlenül dolgoznak zenéjükön és annak népszerűsítésén. A frontember, Kerecsen László nemcsak énekelt, hanem sokat beszélt is az együttesért, de fontos (főleg jelenlegi megosztott közbeszédben) mondanivaló is elhangzott: nem számítanak a különbségek, a zene mindenkié. Nem küldünk senkit haza azért, mert meleg, hideg, liberális vagy szélsőséges, fehér vagy fekete.

 

Sok panaszom nem volt a csapatra annak ellenére se, hogy hétfőn hallottam róluk először. Minőségi zenét játszott, sikerült fellelkesíteni a Shinedownra várakozókat. Egy korrekt, átfogó „portfóliót” kaptunk a zenekar eddigi munkásságából: hallottunk karcos, modern metál hangzású számokat a tavasszal megjelent albumról (Nem kel fel a nap), a NFR korai szakaszából angol nyelvű dalokat, a műsort pedig a „Sárból vízzel” zárták Karai Annával (LifeHack) kiegészülve. Az énekesnő meghívását külön szép gesztusnak tartottam a csapat részéről: egyrészt fellépési lehetőséget adtak egy zenész barátjuknak, másrészt megtisztelték saját dalukat azzal, hogy nem változtattak rajta (a „Sárból víz”-t eredetileg is egy énekesnővel, Besnyő Gabival adták elő).

Kerecsenék után egy hosszabb várakozás (és persze felfokozott hangulat) előzte meg a Shinedown színpadra lépését. De amint Berry Kerch a dobokhoz ült, Jason Todd (gitár) és Brad Stewart (basszus gitár) is elfoglalta helyét, végül pedig Brent Smith (énekes) is megjelent, a már-már türelmét vesztett tömeg üdvrivalgásba tört ki, miközben kialakult egy családias hangulat is. Talán az épphogy ezres nagyságú tömeg, vagy talán a kisebb helyszín miatt, ki tudja. Az együttes mindenesetre fenntartotta az utolsó akkord elhangzásáig ezt az erős közösségérzést.

 

A koncert eleje egyfajta bemelegítésként indult, a Shinedown ismertebb számai közül válogatott: „Sound of Madness”, „Bully”, „Cut the Cord”, aztán elhangzott később a „Diamond Eyes” is –  csakhogy a legemlékezetesebbeket említsem. A felvezetés után az Attention Attention slágerdalait hallhatta először vagy épp sokadjára a lelkes tömeg. A „Human Radio”-tól és a „Devil”-től zengett a Barba Negra meg az Infopark környéke, majd a „Brilliant”-re dőltünk jobbra és balra kissé elfáradva, de még mindig lelkesen.

 

A közönségkedvenc számok előadása persze nem elég egy sikeres koncerthez. Kell ide valami extra, valami, amitől maradandó koncertélménnyel mehet haza a rajongó. Brent Smith-ék ebben is kiemelkedően teljesítenek. Apróság, igazából kis látványbeli érdekesség csak, de az amúgy elég egyszerűen berendezett színpadon egy közepes kivetítőn a dalokat nemcsak szóban jelentették, hanem egy kisebb kivetítőn is láthatóvá tették, épp melyik albumukról játszanak.

Az este igazi ereje persze nem ebben rejlik. Ahogyan azt korábban is írtam, egy erős családias hangulattal kezdődött a koncert. Ezt a Shinedown végig megtartotta, sőt csak jobban összehozta a közönségét. A megszokott, rajongókkal való kapcsolatfenntartáson túl (például énekeltetés, dalok közötti átvezető monológok, „I can’t hear you” skandálása) Smith tényleg közösséget épített a jelenlévőkből. A show elején megkért mindenkit, hogy fogjon kezet a jobb és bal oldalán álló emberrel. Később, a koncert közepe fele pedig lejött a rajongók közé, hogy közvetlenül nekik énekeljen. Az est egyik legérzelmesebb pontja viszont tagadhatatlanul a „State of My Head” az együttes és a rajongók közös performanszában: a Shinedown adta a zenei hátteret, míg az emberek – Brent Smith kérésére – magasba tartott világító telefonnal vagy öngyújtóval (épp kinél mi volt) közösen énekelték, hogy „That’s the state of my, the state of my, the state of my head”.

 

A csapat részéről nem olcsó showelem vagy PR-fogás a rajongók ilyen szintű megmozgatása. Egyszerű, régi de örök érvényű ideológia húzódik emögött, amelyről Smith hosszan beszél: a zene erőt ad, a zene közös bennünk, akármennyire is különbözzünk egymástól (és ittt kapcsolódik a New Friend Request üzenetével a Shinedownhoz!). Az ilyen mondatokra rá lehet sütni, hogy üres lózungok, de a bandával rövid időre kialakult összetartozás alatt úgy éreztem, ezek a szavak igazak, és a zene tényleg mindentől megóv, és mindenkivel összeköt.

Sok panasza nem lehet a Shinedown rajongóknak a budapesti koncertre, fergeteges bulit kaptunk. Talán csak egy kifogás lehet: túl rövid volt a koncert, néhány ráadás számra még bőven tomboltak volna az egybegyűltek. De remélem, ezt a hiányosságot Smith és csapata pótolja a legközelebbi budapesti koncerten, minél hamarabb.