George R. R. Martin és Gardner Dozois (szerk.): Veszélyes amazonok

A tematikus antológiák szerintem onnantól válnak különösen érdekessé, hogy nem csupán novellákat olvasunk egymás után, melyekben van egy többé-kevésbé hasonló elem, hanem amikor valóban kirajzolódik valami az adott téma kapcsán. A legutóbb magyarul megjelent, Gardner Dozois és George R. R. Martin által szerkesztett antológia, a Zsiványok inkább az előbbi kategóriába tartozott, köszönhetően annak, hogy az egész „zsiványok” koncepció nagyon általános, és igazából bármit lehet alatta érteni. A Fumax idei nagy vállalkozása, a Veszélyes amazonok (eredetileg Dangerous Women, vagyis Veszélyes nők) már lényegesen erősebb koncepcióban, sőt, sok szempontból talán az a legizgalmasabb benne, ahogy az egyes szerzők különböző oldalról közelítik a témát.

Ha megvizsgáljuk azt, hogy az elmúlt száz évben milyen női karaktereket alkottak az írók, valószínűleg azt vennék észre, hogy nagyon sokáig leginkább csak bizonyos típusú nőkkel találkozunk – noirok femme fatale-jával, sci-fik kötelezően megmentendő kellékével, fantasy-k harcias amazonjaival –, és valójában hiányzik az a fajta árnyalt ábrázolás, ami mondjuk a velük találkozó férfiaknál már jobban megvolt. Visszatérő női archetípusoktól a Veszélyes amazonok antológia sem mentes, viszont egyben azt is felvillantja, hogy milyen színes és sokféle is ez a paletta – az egymás utáni, nem olyan hosszú novellák egyfajta képeskönyvként is funkcionálnak, megmutatva, hogy mi minden lehetséges, mi minden elképzelhető, amikor azt mondjuk, hogy „veszélyes nők”.

Mikor olvastunk például egy öregedő, az időskori demencia határán járó nőről, akit már a családja is alig vesz komolyan? Mondanám, hogy Robin Hobbnál, ha nem ő írta volna a szóban forgó novellát (Megan Lindholmként, vagyis eredeti nevén) – a „Szomszédok” számomra egyértelműen a kötet egyik legjobbja, elképesztő érzelmi gazdagságával, fura fantasztikus szálával, szomorkás-dühítő, de közben mégis jópofa hangulatával, remekül eltalált karaktereivel. De nem sokkal marad le mögötte mondjuk Nancy Kress sem, aki egy posztapokaliptikus, sajátos társadalmi rendű világba vezet el minket, hogy egy gyönyörűen lírai, nehéz női sorsokkal teli történetet meséljen el. Vagy Megan Abbott, akit thrillere miatt ismerhetünk itthon, és most is rendkívül feszült novellával érkezett – alig kapunk levegőt, miközben halad előre a fantasztikum nélküli cselekmény egy házaspárról és az eltűnt gyermekükről.

De hogy ne csak női szerzőket említsek: nagyon szerettem Joe R. Lansdale írását, ami lényegében egy birkózós/pankrációs elbeszélés, furcsa karakterekkel, de egyedi, remek stílusban. Ugyan a női figurát illetően talán az övé túl sok meglepetést nem tartalmazott, viszont a férfiak tekintetében nagyon hitelesen tudott érzelmeket közvetíteni, ráadásul egy ponton teljesen máshova került a fókusz, mint vártam volna. És ha már szokatlan irányú történetek, nem hagyhatom ki Lawrence Blockot sem, aki szintén férfi oldalról indul neki a „veszélyes nők” témának, és valami döbbenetesen ütős és fájdalmas eredményt hoz ki belőle – szintén fantasztikum nélkül, az amerikai délre helyezve a hangsúlyt.

Vannak egyébként „keményebben” fantasztikus történetek is a kötetben: Melinda Snodgrass különböző fajokkal teli, kissé kaotikus háttérvilágú sci-fit írt, Sam Sykes történelmi-törzsi stílusú, egészen hangulatos fantasy-t (meglehetősen szokatlan nyelvezettel), Caroline Spectortól egy nyugtalanító és tragikus Wild Cards-novella érkezett, míg S. M. Stirling ír-kelta jellegzetességgel tette színesebbé a posztapokaliptikus környezetet.

Ami az itthon ismerősebb szerzőket illeti, szerintem egyikük sem most nyújtotta élete legjobbját – bár Jim Butcher novellája szórakoztató volt a maga zakkant-noiros módján és Brandon Sanderson izgalmas, egyedi világot mutatott be, szerintem mindkettő jóval hosszabb volt a kelleténél. Lev Grossman írása pedig egyenesen csalódás volt, köszönhetően annak, hogy ezt egyszer már olvashattuk A varázsló birodalmában – ugyan a regény később íródott, de ez rajtunk már annyira nem segít (kivéve, ha valaki még nem ismeri Grossman trilógiáját, mert akkor most könnyen kedvet kaphat hozzá). George R. R. Martin szövege inkább világleírás, mint izgalmas történet, úgyhogy a Zsiványokhoz hasonlóan most is csak a rajongóknak ajánlom.

Még sokáig lehetne sorolni a novellákat (vannak például középkori-történelmi írások, találkozhatunk női, világháborús vadászpilótával, sőt, még indián szellemtörténettel is), de talán már ennyiből is látszik, hogy újfent egy olyan antológiát köszönthetünk, amiben mindenféle zsáner rajongója megtalálhatja a neki tetszőt (jó, talán sci-fi nincs túl sok...). És ami talán még ennél is fontosabb: azt éreztem, hogy tényleg kihasználja a koncepcióban rejlő lehetőségeket, valóban megmutatja, milyen sokfélék is lehetnek a „veszélyes nők” – már csak ezért is megéri belevágni ebbe a bő hétszáz oldalba.

Tartalomjegyzék

Gardner Dozois előszava

Joe Abercrombie: Szép kis útonálló

Megan Abbott: Vagy összetörik a szívem

Cecelia Holland: A Nora-ének

Melinda Snodgrass: A kéz, amit ott sem volt

Jim Butcher: Bombázók

Carrie Vaughn: Raisza Sztyepanova

Joe R. Lansdale: Birkózás Jesusszal

Megan Lindholm: Szomszédok

Lawrence Block: Mindig kifogom az ilyeneket

Brandon Sanderson: Csend árnyai a pokol Erdőségében

Sharon Kay Penman: A száműzött királynő

Lev Grossman: Lány a tükörben

Nancy Kress: Második arabeszk, nagyon lassan

Diana Rowland: A holtából feltámadt város

Diana Gabaldon: Szüzek

Sherrilyn Kenyon: A pokol haragja semmiség

S. M. Stirling: Kimondani a végzetet

Sam Sykes: Vadhívás

Pat Cadigan: Ápolók

Caroline Spector: Anyám hazugságai

George R.R. Martin: A hercegnő és a királynő, avagy a feketék és a zöldek