Főkép

Mivel Oravecz Imre az egyik legragyogóbb és legszínvonalasabb magyar szerző, és mivel ő az egyik hazai kedvencem is, nem sokat gondolkoztam azon, hogy bevállaljam-e a Magvető kiadóhoz kerülő alkotó újonnan induló életműsorozatát, és így a szajlai író-költő pályaindító művének, a Héjnak az új kiadását is. Tettem ezt úgy, hogy már volt szerencsém ehhez a kötethez korábban, és most két dolgot szem előtt tartva vettem kézbe: az egyik, hogy hagyjam elragadni magam ezekkel a sokszor vadul áradó versekkel; a másik pedig, hogy alaposabban szemügyre vegyem azt a pontot, ahonnan elindult a fiatal költő a nemrég befejeződött Rög gyermekei trilógia felé vezető több évtizedes úton.

 

Nem mondanám, hogy túlzottan jártas lennék a költészetben (jó, ha száz verseskötetet olvastam eddig), de ami rögtön megfogott ezekben a lírai szövegekben, az a nyelv feltartóztathatatlan áradása.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A SÖTÉTSÉG MADARA elhagyta a Holdat

 

nem menekülsz

éjszaka foglya

 

csak vársz sokáig zokogva

míg ágyadban kicsírázik

a szalma

 

már látható az ív

mely a félhomályból

hozzád vezet

 

sűrű fátylat lélegzel

 

a test árva bábu

a hegyekre meszet hordanak

temetik a lovakat

 

törött eveződet még forgatod

hajadra iszap szárad

de fáradt arcodból

már kiállnak

 

a zörgő nádszálak

 

Az embernek első olvasásra az az érzése, hogy ez az egész nem több, mint néhány véletlenszerűen egymás mellé rakott szó halmaza, amik az égadta világon semmit nem mondanak. De aztán, ahogy ízlelgetni kezdi a tisztelt olvasó, mindenkinek összeállhat a saját verse, a saját értelmezése. Ha akarunk, együtt dolgozhatunk a költővel, ha nem, akkor csak élvezzük anyanyelvünk zeneiségét.

 

A KÁROLY-HÍD szobrai kékek

 

a toronyban salétrom

a falban egy fogantyú

színezüst

 

az aranycsinálók szűk utcáján

fekete nagykabátban

fekete kalapban

lyukas zokniban jön

jön franz kafka

esernyőjével megkopogtatja

az ablaktáblákat

 

a kampán vízimalom

éjjelente a halott molnár

lisztes kezével megindítja

a korhadt kereket

a vltaván egy vadkacsa felébred

szárnyával kétségbeesetten

csapkodja a vizet

 

a vencel téren

középkori lovasok gyülekeznek

rozsdás páncélok nehéz vértek

a mellsebeken átvérzett kötések

 

stare mesto:

láncok rostélyok forgók

az ó-város lakói alszanak

s álmukban véget ér az éle

 

Oravecz Imre kötetét hűvös fogadtatás és nagy értetlenkedés fogadta az 1972-es megjelenése idején, de azt hiszem ez csak amiatt volt, mert messze meghaladta az akkori magyar líra stílusát, és egy olyan vidékre evezett, ami eladdig felfedezetlen volt a hazai költők számára. Visszapillantva pontosan érzékelhető, hogy már itt is megvolt minden, ami a későbbi művekben központi szerepet kapott (Szajla, a természet, a szerelem, a kivándorlás), de még egy jóval zártabb, esszenciálisabb formában, mint az ezt követő művekben. És bár Oravecz Imre már a második kötetével tökéletesen és végérvényesen elszakadt ettől a lüktető versnyelvtől, de, azt hiszem, ez az ominózus első kötet egy cseppet sem vesztett hihetetlen erejéből a megjelenése óta eltelt 45 év során. Így persze csak ajánlani tudom.