Kutyák szigete (film)

Wes Anderson. Mondhatni, hogy aki látta akár csak egy filmjét is (például A Grand Budapest Hotel, Holdfény királyság, Tenenbaum, a háziátok, vagy/különösképpen A fantasztikus Róka úr valamelyikét), az tudja, mire számítson a Kutyák szigetétől. Csakhogy Wes Anderson egyik védjegye a számos közül a kiszámíthatatlanság. Persze arra is rá lehet unni, ha valaki telepakolja őrült húzásokkal a filmjeit, de azért arra ugye senki nem készül, hogy ez majd valami átlagos lesz.

A Kutyák szigete, minden bizonnyal irdatlan munka árán, stop motion technikával készült animációs film. Magyarán minden egyes kockáját (amin bábok látszanak) egyenként állították be. Önmagában ettől persze nem lesz jó egy film sem. Attól sem feltétlenül, ha annyira és úgy egyedi, mint Anderson filmjei. Sőt, az ő alkotásai inkább megosztók, és sokan nem is értik, mi az istencsudája lehet jó ezekben az őrült, pörgős, minden pillanatban benyomásokkal, poénokkal, apró utalások tucatjaival sziporkázó filmekben. Szóval Andersonnál maximálisan érvényesül az egyéni ízlés és beállítottság, nála nem mondja senki, hogy „jó, hát rühellem, de elismerem a művészi értékeit”. Nincs középút. És vannak pillanatok az életben, amikor szintén nincs középút. Részben erről szól ez a film.

Mely nem gyerekfilm. Hiába, hogy a kutyusok cukik, hiába animációs és meseszerű. Túl sok olyan kép és tartalom van benne, ami egyszerűen nem gyereknek való. Ugyanakkor meg, ha egy átlagos gyerek végigmegy egy átlagos budapesti utcán, vagy neadjisten belenéz egy átlagos híradóba, több sokk érheti, mint Anderson filmjében.

Viszont nem is tipikus felnőtteknek szóló alkotás. Nem, mert Anderson úgy csinál iszonyatosan komoly munkát igénylő filmeket, hogy közben nem veszi komolyan magát. És ez, úgy látom, nagyon sok felnőttnek befogadhatatlan. De a racionálisan gondolkodó felnőttek teljes joggal mondhatják, hogy jó, akkor mutassak olyan korrupt politikust, aki, mikor lebukik, önként lemond és bocsánatot kér. Ja-ja, ilyen is csak a mesékben van, meg egy Anderson filmben.

A Kutyák szigetében az ebek választékosan és érthetően beszélnek (csupa világsztár hangján, mint Edward Norton, Bill Murray, Scarlett Johansson, szóval jó is, hogy nincs szinkron, mert élmény az eredetit hallgatni), míg az embereket feliratozzák (már ahol – s persze annak is megvan az oka, ahol épp nem). A történet a közeljövő elképzelt japán nagyvárosában, Megaszakiban játszódik, meg az ahhoz közeli Szemétszigeten. Előbbiből utóbbiba száműzi az összes kutyát a macskabarát és korrupt polgármester. Oka is van rá: az irdatlanul elszaporodott kutyák terjesztik azt a kórt, ami veszélyes az emberre is. Más kérdés, hogy idővel kiderül, hogy a kórnak is volt oka, meg hogy volna rá megoldás is, csak az már felsőbb érdekekbe ütközne.

A fejezetekre osztott (újabb megrögzött andersoni húzás) sztori zöme azért a Szemétszigeten játszódik, ahol a kutyák posztapokaliptikus körülmények között élnek, míg meg nem halnak az élelemért folytatott harcban. Ide érkezik egy lopott repülőn a 12 éves Atari Kobajasi, aki a polgármester fogadott gyereke, hogy megtalálja a szigetre deportált testőrkutyáját, és ebben segít neki egy 4+1 tagú falka. Csakhogy Atarit is keresi a gyámja, aki közben a kutyák végső elpusztítására készül.

Mondhatni, hogy a történet maga kő egyszerű, mégsem egyszerű követni. Az elején irgalmatlanul pörgős, de még amikor a dramaturgia jegyében némileg visszavesz a tempóból, akkor is olyan mennyiségben záporoznak a poénok és apró részletek, hogy képtelenség felfogni. Ha nevetek valamin, vagy kiszúrok valamit a bal fölső sarokban, ami egy pillanatra bukkan csak fel, akkor lemaradok három másikról. Ha pislogás nélkül végignézném ötször, akkor tán meglenne minden rejtett üzenet és apróság, már amit én innen megérthetek, mert ugye a film tele van a japán kultúrára és történelemre tett utalásokkal is, és így tovább. Próbára teszi az ember agyát rendesen.

Nem úgy az üzenet. Azt olyan alaposan áttolja Anderson, hogy tüntetések és forradalmi összeesküvések előtt kötelezővé tenném a film megtekintését. És bár a magyar választásokra is módfelett rímel az, amiről a Kutyák szigete szól, biztos vagyok benne, hogy a világ számos más pontján sem kell senkinek külön elmagyarázni. A korrupció, a félelemkeltés, az agymosás és még sorolhatnám – ha úgy tetszik, rendkívül bátor és őszinte film ez. De persze, értem én, ha ez valakinek túlságosan naiv vagy leegyszerűsített. Mondom, Anderson nem veszi túl komolyan magát, és számomra ez nagy erénye. Mert én azt olvastam ki ebből a filmből, mely egyébként persze a jó és a rossz harcáról szól, hogy amúgy nincs olyan, hogy fekete és fehér, hogy az élet nem csak harc, nem csak fennkölt eszmék követése, hogy lehet nevetni magunkon és másokon is. Meg hogy mi is akármikor ott találhatjuk magunkat a bűnbakok és kipécézettek között, és ha az emberek (meg kutyák) összefognak, akkor akár még változást is elérhetnek. De még ezt sem kell annyira komolyan venni. Ezt a kutyatartók nagyon jól tudják: tessék visszagondolni a legjobb, legboldogabb pillanataikra, amiken a kutyáikkal osztoztak! Amikor boldogan rohangásztak, játszottak, bolondoztak. Anderson is ezt csinálja, csak persze a maga módján.