Főkép

Kortárs irodalmi olvasnivalót nagyon könnyű találni manapság. És nagyon nehéz. Könnyű, mert számos kiadó fordít magyarra a világ minden nyelvéről, s a könyvesboltokban halmokban állnak a szemgyönyörködtető borítójú újdonságok. És nehéz: meglelni a tömegben azt, ami igazán tetszene; rátalálni egy-egy megjelenésre, ha olyan író művéről van szó, akiről korábban még sosem hallottunk;  kiválasztani a sokaságból azokat a könyveket, amelyekre utóbb is szívesen emlékezünk majd – amelyek valóban megszólítanak. Hiszen sajnos nem minden a gyönyörű borítókép, a hívogató fülszöveg, a kitartó és ötletes reklám: végül minden odabenn dől el, két könyvfedél között, az olvasó és a szöveg találkozásakor.

 

Ami a kortárs világirodalom berkeiben csatangoló könyvkeresőt eligazíthatja, sok más mellett egy-egy bevált sorozat címe. Mára ilyenné nőtte ki magát például a Noran Libro Kiadó szépirodalmi sorozata, az Európa női szemmel. Ezért figyelhettem fel az osztrák írónő, Carolina Schutti Mezítláb a selymes fűben című regényére, amely a 2018-as könyvfesztivál napján vonult be a könyvtáramba. Már a hazafelé vezető vonatúton elolvastam, nagy-nagy élvezettel, ám amint befejeztem, szinte mindjárt újra elkezdtem volna, olyan élmény volt vele együtt, a világában létezni.

 

„Hadd írjak neked, hogy ne kuszálódjanak össze a szavaim. Hogy összeállhassanak a mondataim. Különben megint eldobhatom a papírt, hogy vízzel teli mélyedésekben foszoljék szét, a mocsárban, fennakadhat a sárgány fénylő gyomon, ami a töltésbe kapaszkodik. Hogy összehajthassam, hogy aztán te kisimíthassad a szavaimat."

 

Érdekes, hogy a magyar kiadás tipikusan nem az a könyv, amelyik magától beugrik a bevásárlókosárba. Rendkívül arisztokratikus külsőségekkel bír: matrjoskákat ábrázoló fedélképén első látásra nem akad semmi izgalmas, fülszövege egyáltalán nincsen, halványzöld borítóján mindössze egy rövid idézetet hordoz önmagából, a fülein pedig két életrajz olvasható: a szerzőé és a fordítóé. Vagyis gyakorlatilag semmiben sem segíti a könyvek közt válogató reménybeli olvasót a választásban: nem árul el magáról semmit, csak, hogy komoly, szépirodalmi kötet. De mindez mit sem számít, mert amint elkezdi az ember olvasni, máris elvarázsol, s el sem enged az utolsó lapig, amely meglepő módon a százhatodik. A Mezítláb a selymes fűben ugyanis megengedi magának a rövidséget: nem kis elégedettségemre, mert minél többet olvasok, annál inkább nyomaszt a tendencia, hogy mintha lennének olvasók és kiadók, akiknél a könyv a vastagságánál kezdődik, s komolyan sem vesznek egy száz-kétszáz oldalas opuszt.

 

Pedig a Mezítláb a selymes fűben rövidsége ellenére hihetetlenül tömör és erős szöveg: s épp addig tart, ameddig kell. Egészen finom, költői próza, lebilincselő történet, olykor fájdalmas, olykor vidám, tele apró részletmegfigyelésekkel a világról. Önéletrajzinak tűnő, valójában inkább fikciósan és jelképesen szuggesztív utazás a jelenből a múltba, s a múltból a jövőbe. Egy különös sorsú lány, Maja életének, vonzódásainak, múltfeltárásának és jövőteremtésének története. Ráadásul csodálatosan szép, szinte filmjelenetként elképzelhető, aprócska részletekből áll össze, amelyek kifejezetten különleges, saját nyelven szólalnak meg.

 

„Maja lemosta a nap porát a bőréről, a városi levegőt, a teherautó cigarettafüstjét. Amikor már az ágyában feküdt, a sofőrre gondolt. Finire, aki megállás nélkül beszélt. Az autórádióból szóló halk zenére. A fényszóró fénycsóvájára az aszfalton. Arra, hogy egy nő is ülhetett volna a volán mögött, vagy egy házaspár. Mégis egy fiatal férfi volt. Aki nem bántotta őket. Először hazavitte Finit, aztán őt, és addig várt, amíg be nem ment az ajtón."

 

Carolina Schutti, a regény írója 1976-ban született Innsbruckban. Zenei, germanisztikai és angol-amerikai filológiai tanulmányok után irodalomtörténetből doktorált, miközben egyetemen tanított és esszéket, kritikákat írt. Későn kezdett szépirodalmat publikálni, első kötete csak 2010-ben látta meg a napvilágot: s azóta még két regénye és egy verseskötete jelent meg. Második regényével, a Mezítláb a semlyes fűbennel 2015-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Egyébként leginkább ezért olvashatjuk el mi, magyar olvasók; a győztes szerzők írásait ugyanis különféle programok keretében a magyar kiadók is meg tudják jelentetni (nálunk a Noran Libro mellett például a Typotexnek, a L’Harmattannak és a Vincének van ilyen vállalkozása). Azt gondolom, ez óriási dolog: különben vajon mikor vehetnénk a kezünkbe pár éves, friss kortárs világirodalmat lengyel, szlovák, török, finn, cseh, máltai, norvég és ciprusi íróktól – hogy csak az Európa női szemmel sorozat szerzőinek nemzetiségét soroljam el? Carolina Schutti könyve pedig olyan regény, amit tényleg kár volna kihagyni a nyelvi gát, vagy a szerző – egyelőre még létező – hazai ismeretlensége miatt, hiszen olyan különleges témákkal foglalkozik, mint az identitásvesztés, identitásteremtés és identitáskeresés.

 

A főszereplő Maja történetének van bizonyos önéletrajzi vonatkozása, s önmagában is különleges. Az írónő szavaiból, aki a 2018-as könyvfesztiválon Budapesten járt, kiderült, hogy ő maga is olyasféle felmenőkkel rendelkezik, mint regénye hősnője, aki csak lassan, mozaikkockákból rakja össze elhallgatásokkal és elfojtásokkal teli múltját. Hiába osztrák kislány, emlékei egy belorusz nagymamáról, egy lengyelországi útról, s érthetetlen, mégis, szívének olyan kedves szó- és mondatfoszlányokról, sejtetik, hogy valaki valamikor nagyon mélyen elnyomta benne, ki is ő valójában. Így emlékei és gondolatai egy olyan nyelven születnek meg, amely valójában idegen tőle: múltja nyelvéhez, valóságához viszont legfeljebb álmaiban és a fantáziájában férhet hozzá.

 

„Minden átfordult a másik nyelvre, és semmi sem veszett el, ami amúgy sem veszett volna, de már nincs közel hozzám, az anyai szavak és a pihekuckó gyerekszavai valahol szétszórva hevernek, mintha Holle anyó túlságosan felrázta volna a paplant, mintha kiszakadt volna, és a pihepuha otthonosság kihullott volna belőle."

 

A regény szépsége és költőisége mellett sok történetfordulatot is felkínál: együtt nyomozhatunk a szereplővel múltjának megfakult, tovatűnt alakjai, az új életet kezdő apa, a szigorú, új hazájához mindenben alkalmazkodó nagynéni, vagy éppen a szeretettel teli, varázslatos felnőtt játszótárs, a titokzatos múltú Marek igazi története, személyisége után.

 

A kis történetek úgy épülnek nagy történetté, mint a matrjoskababák sorozata, akiket a könyv főhősnője mindig csak bábuskáknak hív. Minél több matrjoskát csavarozunk szét, annál közelebb jutunk a legbelsőhöz, az igazihoz, amelyiket már nem lehet szétszedni, s amelynek a legszebb kép van a hasán... Így rejlik a regény mélyén is valami nagyon igaz és páratlan. Érdemes megkeresni.