T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

Arthur király az angol kultúra és irodalom megkerülhetetlen alakja, de legendájának népszerűsége okán szinte minden nép és kultúrkör régi ismerősként köszönti, akármilyen médiumon is jelenik meg éppen. T. H. White regénye, az Üdv néked, Arthur, nagy király is egy az újramesélések sorában. A szerző eredetileg négy rövidebb kötetben írta meg a történetet, melyet külföldi és magyar kiadók is hagyományosan most már egyben publikálnak; ilyen az idén megjelent Partvonal Kiadó által kihozott változat is.

A négy nagyobb egység mentén jól felrajzolható a történet váza: tanúi vagyunk Arthur gyerekkorának, melyben fontos szerepet tölt be Merlin, a legendás varázsló; aztán a Kerek Asztal megalapítása idején zajló eseményeket ismerjük meg az uralkodás kezdeti nehézségeivel együtt; majd a legendához szorosan kapcsolódó Sir Lancelottal folytatjuk a történetet; végül pedig Arthur uralkodásának legvégét láthatjuk.

Aki ismeri a legendát vagy legalábbis annak főbb pontjait, szereplőit, és a feldolgozásokból sem látott/olvasott még annyit, hogy unja ezt a témát, annak nagy csemege lehet egy ilyen szatirikus, angol humorral bátran feldúsított verziót megismerni. De amikor történelmi szatíráról beszélünk, ne egy Christopher Moore-féle, elborult átiratra gondoljunk; White nála sokkal-sokkal visszafogottabb hangnemében is, csípősségében is, és mi tagadás, tempójában is. Ez nem is csoda, hiszen majdnem kilencven éve íródott. Várható, hogy nem mindenki fogja pozitívumként megélni a lassabb, ráérős elbeszélést, a hosszas leírásokat, a kor és hely ismeretét növelő kitérőket, de a másik oldalon ott az angolos báj, a narrátor, aki olykor meglepő módon a jövő szemszögéből mesél, és a humor, amivel kapcsolatban a könyv fülszövege teljesen jogosan idézi meg a Gyalog galoppot. Valóban arra üt, főleg a dialógusokban, azok néha egyszerűen kikényszerítik az olvasóból a mosolyt a szürrealitásukkal, nem lehet nem felnevetni, és én például a Monthy Phytonon is így szórakozom. Nyilván ez is egy szűrő lesz a befogadásban: tudjuk, hogy az angol humor nem mindenkinek üt egyformán, de akinek igen, az most jól fog járni.

Ami a szereplőket illeti: a regény olyan gazdag a karakterekben, akik magabiztosan teszik a dolgukat (intrikázgatnak, politizálnak, csalódnak, csalnak, szórakoznak), hogy maga a főszereplő, Arthurt kissé elhalványul. Vele ellentétben azonban Lancelot jelenléte felerősödik, jobban, mint számítottam rá, és számomra ő kissé el is lopta a show-t. Nehéz lenne rámutatni, hogy miért, talán csak szubjektív okok miatt, mindenesetre érdekesnek tartom, hogy White ezt a hagyományosan eszményinek lefestett karaktert itt rendkívül csúnyának írta meg, cserébe viszont megtartotta, sőt, kissé fel is nagyította lovagias természetét, a belső világát pedig érdekes konfliktusokkal tűzdelte tele.

Bár több helyen láttam paródiaként emlegetni, szerintem nem világos, minek a paródiája lenne: az irodalmi értelemben vett lovagregény toposzait, stílusjegyeit, problémáit nem vonultatja fel annyira módszeresen, hogy e mellett érvelhessünk, ezért szerintem nem is ebből kiindulva érdemes olvasni. A legtalálóbb szó rá a szatíra, melynek van egy igen érzékeny, keserédes vonulata is, ami a történet vége felé haladva egyre csak erősödik. Végigkíséri egyfajta elmélkedés az uralkodásról, a helyes döntések meghozataláról, a harcról és a békéről. Abban, hogy a tálalás mindenki elnyeri a tetszését, nem vagyok biztos – de hogy a megfogalmazott gondolatok ma is érvényessé és szerethetővé teszik ezt a regényt, az kétségtelen.