Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Eskorzo: Alerta Canibal (CD)

 

Valamelyik slágerlistán hallottam egy számot az együttestől (Cumbia Caníbal), és tudtam, ezt a lemezt mindenképpen meg kell hallgatnom, mi több, muszáj lesz írnom róla, mert az a lazaság, ahogy a cumbiát játszották (és ugye cumbiából sosem elég), egyszerűen frenetikus volt. Az állam akkor esett le első ízben, amikor kiderült, nem Dél-Amerikából jöttek, hanem spanyolok, egészen pontosan Grenadában alakultak még 1995-ben, és ez már a nyolcadik lemezük.

 

A második meglepetés akkor ért, amikor a Rootsound Music a digitális verzió helyett mindenképpen fizikai példányt akart küldeni. Ennek okát egészen addig nem értettem, míg kézbe nem vettem a CD-t. Idén megcsodáltam már néhány gyönyörű kivitelű, vagy minden igényt kielégítő infókat tartalmazó lemezt (például Between The Sky & Prairie), de ez a deluxe kiadás minden ideinél szebb. Kezdve a hologramos borítóval, ami szabályszerűen szemez az emberrel, és folytatva a tizenegy darab képeslappal, amelyek hátoldalán az adott szám szövege olvasható az elején pedig Luis Toledo (Prisamata studio) vizuális kompozíciói (ezeket vétek lenne csak képnek titulálni) állítják meg a folyamatosan vándorló tekintetet. Aki teheti, az mindenképpen ezt a verziót vegye meg.

 

A lényeg persze szokás szerint a zene, amit nem lehet egy vagy két címkével elintézni, mivel a hét muzsikus ennél jóval több irányba kalandozik el az albumon. Cumbia, rock, punk, ska, reggae, afro és latin elemek egyértelműen szerepel a repertoárban, amit csak tovább színesítenek a stúdióba meghívott vendégek. Kedvenceim közé tartozik a korábban már említett „Cumbia Caníbal”, mert nevéhez méltóan echte cumbia, amihez kifejezetten illik Tony Moreno énekes hangja, amit ebben az esetben leginkább egy rockénekes és latin amorozo keresztezésének nevezhetek, szóval kifejezetten rádióbarát orgánuma van (a többi számban már másként szólal meg, eltűnik belőle a lágyság). Ehhez a nótához készítettek egy látványos klipet (lásd lentebb), így aki nem akar mögöttes tartalmat keresgélni – ezt azért mondom, mert időnként úgy érzem koncept albumot készítettek, és a kannibalizmust, nem fizikai cselekvésként, hanem fogalomként járják körbe), az szimplán nézze meg ezt a színekben tobzódó, helyenként szürreális képorgiát. A másik kedvenc dalomban a két ütőhangszeres (Jose Uribe és Ezeyuiel Olmo „Zeque”) villant nagyot, az afro elemeket felhasználó „Zona Caliente” hihetetlen dolgokat művelnek. Harmadikként nem a kézenfekvő, balkán-rock-cumbia alapokból építkező „La Pena”-t nevezem meg, hanem a címadó „Alerta Caníbal”-t. Kőkemény rockkal indít, aztán jön egy kis ska-balkán a rezesek okán, miközben a tempó egy rövid szünetet leszámítva végig punkos száguldás marad. Kimondottan eszelős-táncos kompozíció, amiben véleményem szerint benne van az együttes lényege.

 

Energiától duzzadó, alapvetően vidám, de azért szomorúságtól sem mentes az Eskorzo új lemeze. Úgy gondolom, a színpadon még jobban felpörgetik a közönséget (lásd második videó), ezért jó lenne őket élőben megnézni, élvezni ezt a latin- és rockzene vonalon mozgó muzsikát.

 

Kinek ajánlom: cumbia és rock, szóval mindenkinek ajánlott hallgatnivaló.

2017-ben megjelent album (Rootsound Music).

Az együttes weboldala: https://eskorzo.com/

 

 

 

 

 

Omnia: Reflexions (CD)

 

Majd másfél évvel ezelőtt írtam a holland neokelta-pagan-folk együttes utolsó lemezéről, és nem győztem dicsérni azt a zenei sokszínűséget, ami a Prayer-t jellemezte. Jenny Evans-van der Harten és Steve Sic Evans-van der Harten szeme előtt akkor mégsem az lebegett, hogy elkápráztassanak bennünket, csupán művészi elképzelésüket kívánták ezen a módon megvalósítani, ami már akkor messze túlmutatott Európán, és az egész világra kiterjedt – az ott felhasznált kulturális hatások alapján nem gondolhatok mást.

 

A mostani, Reflexions címet viselő albumon nem kevesebbre vállalkoznak, mint az utolsó tizenegy évben megjelent hét korong legjobb számainak közreadására. Azonban ne egy best of válogatásra gondoljunk, hanem sajátos remixekre, ami esetükben azt jelenti, hogy a meglévő remek dalokból újabb remek dalokat készítettek, többnyire két-három szerzemény egybegyúrásával. Mivel csak a Prayer-t ismerem, és a korábbi lemezek meghallgatására továbbra sem jutott időm, azt nem tudom megmondani, mennyire jó munkát végeztek. Azt viszont igen, hogy gyakorlatilag sehol nem éreztem törést vagy összeférhetetlenséget – vagyis le a kalappal előttük, sikerrel megvalósították az elképzelésüket. A hangzás és a hangszerelés egyszerűen csodálatos, egy kisebb méretű hangszerbolt készletét minimum felhasználták a stúdióban, a szellemiség, a nagybetűs üzenet pedig mit sem változott.

 

A házaspár spirituális utazásra viszi magával a hallgatót, a történelem előtti időkbe, amikor az egyetemes vallások létrejötte előtt élő emberek (pogányok) még a mainál jóval kisebb lélekszámban népesítették be a Földet, és nem uralni akarták a természetet, csupán harmóniában együtt élni vele. Ez az elképzelés tükröződik ebben az újragondolt, új ruhába öltöztetett zenében, egyszerre vágyódás a múltba, felhívás bolygónk megóvására, a tudatos életre. Rituális tánc, misztikus ráolvasás, tündérvilág, skandináv és kelta hatások – ezeket az elemeket fedeztem fel, azonosítottam be első hallásra, de biztos vagyok benne, hogy minden alkalommal rátalálok valami újra, ami addig elkerülte a figyelmemet. Nem látom értelmét pár szám kiemelésének, mert a Reflexions (Tükröződések) kerek egészet alkot, hangulatával, mondanivalójával, zenéjével. A rajongóknak legfeljebb egyetlen panasza lehet, az új lemezre, az új szerzeményekre még várniuk kell.

 

Kinek ajánlom: pagan-folk muzsika, amit minden szépre és változatosságra vágyónak ajánlok.

2018-ban megjelent album (Pagan Scum Records)

Az együttes weboldala: https://www.worldofomnia.com/

 

 

 

Saor Patrol: Battle of Kings (CD)

 

Kis túlzással azóta várok a soron következő Saor Patrol lemezre, hogy véget ért a 2015-ös Womex. Ők ugyan akkor nem jártak Budapesten, de nagyjából abban az időben láttam tőlük pár klipet, és teljesen elvarázsoltak ezzel a semmire sem emlékeztető muzsikával. Amikor a szerkesztőség tagjaival megosztottam az örömhírt (jön az új album) és a kérdésekre válaszul elmeséltem milyen felállásban zenélnek, érdekes módon elmaradt a várt ujjongás, azonban ez egy pillanatra sem tántorított el, bíztam a skótokban.

 

A Saor Patrol ugyanis Skóciából származik (nevük jelentése Szabadságőrség), és minden muzsikus tagja a The Clanranald Trust for Scotland szervezetnek, aminek célja a skót kultúra és a skót hagyományok megőrzése és terjesztése a szórakoztatás és az oktatás révén. Ennek érdekében évek óta építenek egy középkori, megerősített falut (Duncarron). A Trust bevételei többek között abból származnak, hogy a tagok egy része jártas a középkori fegyverek használatában, és különféle filmekben statisztálnak. Erre a kicsit hosszas felvezetésre azért volt szükség, hogy érthető legyen, miként került többek között Charlie ‘Chick’ Allan dudás-zenekarvezető a Netflix idén bemutatásra kerülő sorozatának, az Outlaw Kingnek a forgatására. Ez gyakorlatilag I. Róbert skót király, vagy magyarosan Róbert, a Bruce (1274. július 11. – 1329. június 7.) a trón megszerzéséért, illetve az angolok ellen vívott harcairól szó (címszerepben Chris Pine). Az ekkor látottak alapján született meg a Battle of Kings album számainak többsége (azért nem mind, mert pár időben jóval későbbi eseményekkel foglalkozik).

 

A Saor Patrol az előbb említett dudáson kívül három dobosból (Mark Monaghan, Kevin Johnston és Andre Zeuner), valamint Steve Leggetből áll, aki elektromos gitáron játszik. A zenéjük a rock és a skót dudaszó ihletett keveréke, amelyben a helyenként törzsi dobokra emlékeztető ritmusszekció biztosítja a dinamikát, a duda helyettesíti az éneket és biztosítja a dallamot, a gitár pedig hozza a rockos alapokat. Egyszerre hagyományőrző és modern, büszke és energiától duzzadó muzsika. A jobbára instrumentális szerzemények tudatosan idézik a középkort, az egysíkúságot pedig a különféle hangulatok, dalszerkezetek küszöbölik ki. A többnyire saját szerzemények közül legjobban a különféle csatákhoz írt számok tetszettek („Stirling Craig”, „Rebels Rising”), és persze az egyetlen kakukktojás, a holland William Van Der Laan énekessel előadott „Aftermath”. Meglepett, mennyire más karaktert ad a nótának az ének – bár attól nem félek, hogy a jövőben gyakran hívnak ilyen vendégeket. A mellékelt füzet kellő információval egészíti ki a zenét, és többek között az is kiderül, miért ez lett a lemez címe, illetve milyen szimbolikával bír a borítókép. Roppant hangulatos, eredeti muzsika, teljesen jogos a következő mondat: Alba gu Bràth!

 

Kinek ajánlom: skót duda és rockzene kedvelőknek kötelező hallgatnivaló.

A 2018-ben megjelent album (ARC Music).

Az együttes weboldala: http://www.saorpatrol.com/