Főkép

Gyakorlatilag minden kor és kultúra kitermeli a maga legendáit, és ez még a leginkább elnyomó rezsimekre is igaz. Többek között a Kádár-érára, melynek egyik, ma már csak nosztalgikus emlékekben őrzött szórakoztatóközpontjává a Budai Ifjúsági Park (a mai Várkert Bazár) vált. A helyhez olyan nagy nevű együttesek felfutása kapcsolható, mint a Piramis, a P. Mobil és az Edda, de szintúgy többször fellépett itt például Radics Béla, a Kex és a Bergendy zenekar. Ha valaki nem tudta volna ezt, ha nem lett volna jelen az Ifipark mindennapjaiban, mivel nem Budapesten élt akkoriban, vagy egészen egyszerűen még nem volt elég idős ehhez, a Vass Norbert szerkesztette emlékkötetben részletekbe menő anyagot találhat róla.

 

A Volt egyszer egy Ifipark… számos nézőpontból vizsgálja a jelenséget: azt, miért jöhetett létre egy efféle centrum, ahol az ifjúság egymásra és önmagára találhatott. Sok más mellett alapos leírások olvashatók arról, hogyan enyhültek a szabályok és elvárások a „létező szocializmus” átalakulásával, a szocialista „erkölcs” lazulásával. Hogyan váltotta fel fokozatosan a nyakkendős-öltönyös stílust és a térd alá érő szoknyát előbb a kigombolt nyakú ing és a mini, végül a (szakadt) farmer. Hogyan bővült ki a támogatott és tiltott kettősség a tűrt harmadik kategóriájával az aczéli kultúrpolitikában. És mindezt képekkel bőségesen illusztrálva, melyek – mint tudjuk, minden szónál beszédesebbek.

 

Ám a bemutatás nem merül ki ebben. Olvashatunk a kor étkezési és italozási szokásairól, arról, milyen árszabással dolgoztak az eszpresszók és szendvicsbüfék, hova jártak enni, beszélgetni a fiatalok. Megtudhatjuk, milyen csatornákon jutottak hozzá a legfrissebb nyugati zenékhez az önjelölt muzsikusok, és honnan szerezték be, vagy hogyan barkácsolták össze maguknak a hangszereiket, erősítőiket. Még egy elektromos eszköz megépítéséhez adott instrukciókat is idéz a kötet, és ennél ékesebben semmi sem bizonyítja, hogy a rock mennyire szabad és elérhető világ volt még a kevésbé tehetősek számára is. (Közben ne feledjük, hogy Brian May, a Queen gitárosa egykor szintén maga tervezte meg és rakta össze – édesapja segítségével – később nevezetessé vált hathúrosát.)

 

A legfontosabb számomra mégis az, amit a sorok között olvasva kikövetkeztethetünk, nevezetesen azt, hogy miért alakult ki nálunk a magyar szövegek szinte kizárólagos kultusza, amikor pedig köztudomású, hogy fiaink és leányaink igenis kijutottak külföldi országokba, ahogyan – és ez a könyv ezt is megemlíti a témát – többek között német és svájci bandák is felléptek az Ifiparkban. És látni azt is, miféle rejtett, lassú és nehéz küzdelmet folytathattak a polgári-liberális-kapitalista kultúrára nyitottabb, vagy egyszerűen csak a diktatúrát nehezen viselő szervezők és művészek, ezzel téve lehetővé, mondjuk, a Beatricéhez hasonló, rendszerkritikus muzsikusok tevékenységét – természetesen az ilyen „önveszélyes” hozzáállás buktatóit is beleértve. Vagyis valamennyivel érthetőbbé válik, miért is tartunk ott, ahol tartunk.

 

Érdemes tehát kézbe vennie ezt a kötetet azoknak is, akiknek emlékezetében személyes élmények formájában maradt meg az Ifipark, és csupán nosztalgiázni szeretnének egy kicsit, akár a képek nézegetésével, és azoknak is, akik a háttérre kíváncsiak, a hely megalapítása, népszerűvé válása és bezárása mögötti folyamatok érdeklik őket. És reméljük, valóban születik majd egyszer egy hasonló emlékkönyv az Ifipark szellemi utódjáról, az immár ugyancsak megszüntetett PeCsáról, ahogyan az a Volt egyszer egy Ifipark… végén szereplő interjúban Nádor Katalin felveti.