Főkép

„Ha engedjük a lelkünket szabadon szárnyalni, megőrzi a fiatalságát. A test az idő múlásával tönkremegy és megcsúnyul. Sokak teste már fiatalkorban is eltér a közmegegyezés és a divat által diktált formáktól. Vannak, akiknek sikerül felülemelkedniük a ráncaikon, a ferde és göcsörtös karvalyorrukon, a lapos mellükön és még ki tudja, mi mindenen, másoknak az öregedés és az átlagtól való eltérés szenvedést okoz. Aki plasztikáztatni szeretne, tegye azt, aki nem, az maradjon olyannak, amilyen. Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”

 

Ok, ez jól hangzik, sőt, még egyet is értek vele, de mi van akkor, ha nem egy emberi testrész az, ami eltér a közmegegyezés és a divat által diktált formáktól, hanem egy könyv? Mint mondjuk ez. Nos, több lehetőség is eszembe jut:

Utáljuk.

Tudatosan elkerüljük.

Közömbös nekünk.

Érdeklődünk iránta.

Szeretjük.

 

Persze lehetne mindezeket árnyalni, sőt, kombinálni is, de sem az idő, sem a hely nem alkalmas erre. Talán majd legközelebb, most azonban rátérnék a könyvre, amivel kapcsolatban az a meggyőződésem, hogy ő jobban akart velem találkozni, még én vele. Abból, hogy útjaink végül mégis keresztezték egymást, egyértelműen kiderül, melyikünk tett komolyabb lépéseket az ügy érdekében. Persze így utólag nem bánom, hogy így alakult, sőt, igazából még örülök is neki. Mindjárt azt is elmondom, miért, csak előbb mondok pár szót a szerzőről, László Erikáról, hátha mások is vannak úgy, mint én voltam, hogy nem igazán tudtam róla semmit, azon kívül, hogy ő írta a Transziregényt, amit cikkíró társam, Judit nagyon szeretett.

 

László Erika 1954. október 30-án született Budapesten. Zeneiskolát, közgazdasági szakközépiskolát, majd egyetemet végzett. Tanult filozófiát, pszichológiát, írt újságot, vitorlázórepült, hőlégballonozott, túrakerékpározott. Egy ideig tanított, majd idegenvezetőként bejárta a fél világot, később pedig elvégzett egy becsüs iskolát és a műkereskedelemben helyezkedett el. 2017-ig kilenc regénye jelent meg, melyekben az átlagemberek előtt elzárt világok titkait igyekszik feltárni. Ennyit a tényekről, most jöjjön, miért is örülök annak, hogy a könyv és én egymásra találtunk.

 

Mert hiteles, hiszen önéletrajzi ihletésű, őszinte, sallangoktól mentes, még ha ez utóbbit nehéz is elképzelni, látva a kötet vastagságát, ami, bevallom, az elején engem elbizonytalanított egy cseppet. Így utólag már tudom, hogy nem azért ilyen terjedelmes, mert tele van tömve felesleges dolgokkal, hanem azért, mert ennyi minden történt a főszereplővel, amit mindenképpen el kellett mesélnie ahhoz, hogy a történet teljesen pompájában ragyogjon. Már amennyire ragyogni képes valami, ami a változó kor, illetve az öregedés testi és lelki nyűgeiről, valamint egy félresikerült plasztikai műtétről és annak következményeiről szól. Mégpedig egy leginkább naplóéhoz hasonlóan közvetlen, bensőséges, már-már intim stílusban tálalva, amitől annyira közel kerülünk az egészhez, hogy szinte érezzük, ahogy nekünk is elkezd lefittyedni a szemünk sarka, miközben ökölbe szorul a kezünk, és epe tolul fel a torkunkon. Egyszerre dühítő és elkeserítő az, ami és ahogy történik, de legalább ennyire le is nyűgöz az a derű, elszántság és kitartás, amivel főszereplőnk még a legelkeserítőbb helyzetben is harcol az igazáért, ami akár a mi igazunk is lehetne.

 

Sőt, ha jobban belegondolunk, annak ellenére a mi igazunk is, hogy nem feküdtünk plasztikai sebész kése alá. Hiszen mindannyian tudnánk legalább egy, de inkább több olyan egészségügyi történetet, ahol sérelem ért minket, szeretteinket, barátainkat vagy ismerőseinket, ahol nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna, nekünk pedig nem kellett, vagy szabadott volna annyiban hagynunk. Mégis megtettük, mert nem akartuk sem a szeretteinket, sem magunkat kitenni egy ki tudja mennyi ideig tartó, bizonytalan kimenetelű hercehurcának.

 

Szívből sajnálom, hogy Erikának át kellett élnie mindezt, el sem tudom képzelni, milyen nehéz volt neki, de örülök, hogy sokunkkal ellentétben ő beleállt, és nem hagyta magát, sőt, még arra is volt ereje, hogy megírja mindezt, mert ezzel nem csupán a saját igazát sikerült bebizonyítania, de megmutatta, hogy igenis van esélyünk a győzelemre. És ha jobban belegondolunk, ezzel sokkal többet adott, mint az bárki hinné. Legalábbis nekem.