Interjú: Pierce Brown – 2018. április

Hamarosan, a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében Magyarországra látogat Pierce Brown, a Vörös lázadás, az Arany háború, a Hajnalcsillag és a könyvfesztiválra megjelenő A káosz évei regények szerzője. (A látogatásról és a kapcsolódó programokról bővebben itt lehet olvasni.)

Ennek alkalmából beszélgettünk vele sci-firől és írásról, meritokráciáról és képregényekről; Szabó Dominik interjúja. A fordításért hálás köszönettel tartozunk Benkő Ferencnek. Fotó: Joan Allen.

 

A káosz éveit valahogy úgy képzelem, mint a Hajnalcsillag legnehezebb kérdéseinek (Mi lesz akkor, ha véget érnek a harcok? Ki fogja újjáépíteni a világot?) kifejtését, ráadásul a magyar cím nem sok jóval kecsegtet... Jól érzem, hogy ön nem olyan író, aki szereti a „boldogan éltek, míg meg nem haltak" történeteket?

 

Az túlzás, hogy nem szeretem a boldog befejezéseket. Szerintem bizonyos történetek attól népszerűek, hogy jó véget érnek, míg mások álságossá válnának, ha nem keserű lenne a végkicsengésük.

 

A Vörös lázadás legfontosabb jellemzője mindig is az volt, hogy nem feketén-fehéren, de a szürke különféle árnyalataival mutatta be a konfliktust. Így ezt tartottam a legmegfelelőbbnek arra, hogy feltárjam a Hajnalcsillagot követő történések kínos kérdéseit.

 

Több interjúban is azt olvastam, hogy az eredeti trilógia már a kezdetektől végig megvolt a fejében. Mi a helyzet az új trilógiával – ezt is megtervezte már eredetileg, vagy a Hajnalcsillag után kezdte el továbbgondolni az eseményeket?

 

A Hajnalcsillag befejezéséig nem terveztem a második trilógiát. Túl sok kérdés maradt megválaszolatlan. És ahogy ezek a kérdések körtáncot jártak a fejemben, tudtam jól, hogy nem lennék elégedett ezzel a világgal, ha a Hajnalcsillag befejezése lenne a végső lezárás. Rengeteg felfedeznivaló maradt a témák, a vidék és a történetek terén.

 

A Vörös lázadás akkoriban jelent meg, amikor a disztópiák éppen a fénykorukat élték, és hihetetlenül népszerűek voltak. Mit gondol, ezek a trendek mennyire és milyen irányban formálják a fantasztikus irodalmat?

 

A disztópikus művek népszerűsége kétségkívül megugrott. De az efféle trendek nem önmaguktól születnek. Az én véleményem szerint a disztópikus fikció egy belső fenyegetésre (elsősorban a saját kormányainkra) adott válasz, míg az eszképista módi inkább a külső fenyegetésekre (külföldi kormányokra) koncentrál.

 

Ezeken keresztül a nagyközönség is katarzishoz juthat, közvetett menekülési és tiltakozási lehetőséget ad az aktuálisan fennálló helyzetben. Arra számítok, hogy a disztópikus irodalom jelenléte továbbra is jelentékeny marad a piacon, figyelembe véve a fiatalság mindegyre erősödő kiábrándultságát a folyamatosan növekvő átláthatóság miatt. Végül jön majd valami, ami szétzúzza a felhígult piacot, és kikövezi az utat az eszképista romanticizmus előtt, ami kevesebb disztópiához és annál több derűlátó regényhez vezet. Ezután, mint mindig, folytatódik a körforgás.

 

Az elmúlt időszakban többen is arról írtak (Charles Stross például itt), hogy egyre kevesebb olyan science fictiont találnak, ami igazán megmozgatná őket. Ön hogy van ezzel? Mennyire érzi, hogy a sci-fi irodalom válságba került?

 

A legkevésbé sem. A tudományos fantasztikum egy tágas, meghatározhatatlan tér. A Niven, Arthur C. Clarke és (néhanapján) Heinlein stílusát jelentő hard SF kétségkívül korántsem olyan népszerű, mint a fénykorában – e népszerűség legjavát olyan műfajok vették át, melyek a tudományos fantasyhoz állnak közelebb. De a sci-fi világát színültig töltik az olyan remek kortárs tehetségek, mint többek között Andy Weir, James S. A. Corey és Ann Leckie. Személy szerint távol áll tőlem az a nézőpont, hogy csak az a tudományos fantasztikum méltó a nevére, amely valószerű, és a legapróbb részletében is megfelel a tudomány jelenlegi állásának. Ilyen merev előfeltételekkel még Burroughs Mars-ciklusa, a Dűne vagy a Hyperion se felelne meg a sci-fi feltételeinek.

 

Elkészült egy trilógiával a Vörös lázadás univerzumban, majd megjelent a Sons of Ares című képregény, közben a mozgóképes feldolgozások terén is zajlik az élet... Nem akart volna valami teljesen újba fogni az új trilógia helyett?

 

Ó, félreértés ne essék, amit tehetem, fejest ugrok majd az újdonságokba – de úgy éreztem, hogy tiszteletben kell tartanom a kötelességemet az olvasók felé, és muszáj befejeznem a Vörös lázadás-sorozatot, mielőtt szabadjára engedem az új tervek gondolatait.

 

Tavaly májusban jelent meg a Sons of Ares, amit Rik Hoskinnal közösen jegyez. Mennyire volt más ezúttal képregényt írni, ráadásul valaki mással együtt?

 

Elképesztően más. Rik hatalmas tehetség, de mivel vajmi kevés tapasztalatom volt a képregényalbumok írásában, így a vártnál sokkal többször kellett rá támaszkodnom. Különös érzés volt hagyni, hogy más adja a Vörös lázadás univerzumának szereplői szájába a szavakat.

 

Azt olvastam, hogy mielőtt a Vörös lázadást megírta volna, hat regényt is befejezett. Várható esetleg, hogy a trilógia sikere után ezek is megjelenhetnek? Esetleg mesélne róluk pár szót?

 

Istenem, dehogy! Azokat a könyveket a tanulási folyamat részének tekintem. Azt feltétlenül megtanultam belőlük, hogyan NEM szabad írni. Úgyhogy azt hiszem, megmaradnak a digitális szekrényem poros polcainak mélyén, és legfeljebb akkor húzom őket elő, ha nagyon megkeserednék.

 

Aktívan használja a közösségi médiát, a Facebookot, az Instagramot, a Twittert, rendszeresen jár könyvbemutató turnékra. Fontosnak tartja a rajongókkal való kapcsolattartást? Nem veszi el túl sok idejét az írástól?

 

Nem hinném, hogy bárkinek létfontosságú lenne. Ugyanakkor ez volt a sikerem kulcsa. Élvezem a közösség létrehozását, és az olvasók összekötését. Ugyanakkor az utóbbi időben tényleg kicsit visszább kellett fognom magam, mert tagadhatatlan, hogy elég sok időt elvesz az írástól. Vannak szerzők, akik egyszerűen imádják a közösségi oldalakat, engem viszont sokkal jobban leköt maga az írás, illetve ha úgy teszek, mintha a világon semmi más nem történne, így távol tudom tartani magam a telefonom alkalmazásaitól.

 

A sorozat kasztrendszerében számomra az volt a legizgalmasabb, hogy olyan, mintha egyfajta rendkívül eltorzult meritokráciáról lenne szó, ahol a kasztok között tényleg létezik tehetség- és tudásbéli különbség. Ön mennyire tartana működőképesnek egy tiszta meritokráciát?

 

Szerintem egy tiszta meritokrácia semmiképp sem működőképes. Ugyanis láthattuk a Vörös lázadás világában, hogy az eredményelvű társadalom jóformán mindig plutokráciába torkollik, mivel a vagyon, az előjogok és a hatalom mind folyamatosan öröklődik. De az igaz, hogy a csoportok között valóban lényegi tehetség- és tudásbeli különbségek vannak. Az Aranyaknak magasabb az intelligenciaszintjük. Nagyobb a testük. Jobb az immunrendszerük. De ettől nem lesznek MÉG emberibbek.

 

Ha a Vörös lázadás világában élne, milyen kasztba szeretne születni?

 

Leginkább a kékbe. Király csillagközi hajókon repülhetnék anélkül, hogy túl sokat megéreznék a szüntelen osztályharcokból. A Vörösek közül kevesen érik meg a 40 éves kort. Az Aranyak pedig túl könnyen fűbe haraphatnak.