Pierce Brown: Arany háború
Írta: Szabó Dominik | 2015. 05. 06.
Darrow megtudta az igazságot: népét, a Vörös kasztba tartozókat az önmagukat felsőbbrendűnek tartó Aranyak leigázták. Az embereket kihasználják, és gyakorlatilag rabszolgaként tartják – márpedig ezt Darrow nem tűrheti, noha felesége, Eo is a lázadás reményébe halt bele. Az alig felnőtt fiú viszont fájdalmas operációk és hosszadalmas tanulási folyamat után beszivárog az Aranyak közé, hogy belülről tudja bomlasztani a rendszert. A Mars urának, Augustus-nak az egyik fő tanácsadó-harcosa lesz, ám az évek nem egészen úgy alakulnak, hogy azt eltervezte: szerelme, Musztáng az ellenséggel cimborál, Augustus a többi tanácsadó mesterkedéseinek köszönhetően egyre inkább megtagadja tőle a kegyeit – és Darrow lassan kifogy a lehetőségekből, hogy miként tudná egyszerre megnyerni az Aranyak szimpátiáját, és közben támogatni a Vörös lázadás ügyét. Amikor aztán úgy tűnik, hogy Augustus véglegesen el akarja maga mellől taszítani, radikális lépésre szánja el magát – azt azonban még ő sem sejti, hogy micsoda káoszhoz fog mindez vezetni…
Mondjuk ki: polgárháború. Háború az Aranyak között, amit persze a többi kaszt is megszenved – avagy ilyen az, amikor azok az emberek, akik irányítják a társadalmat, akik másoknál különb képességeik miatt vezető pozícióba kerültek, akik a rend és a béke őrei, hirtelen elkezdik egymást gyilkolni. Mondjuk ki: baromi szórakoztató. Pierce Brown a Vörös lázadás ambivalens stílusa után hirtelen lehengerelt, maga alá gyűrt, és én is beállok csápolni mindazok közé, akik piszkosul élvezik ezt az akcióorgiába burkolt karakterdrámát. Persze egy pillanatig sem tagadnám, hogy közben nem próbáltam néha ellenállni, de közben olyan szélsebesen vitt előre a történet, olyan olvasmányos és gördülékeny, mi több, magával ragadó stílusa van Pierce Brownnak, hogy lehetetlen volt megállni és kivonni magam a hatása alól. És ezt egy percig sem bánom.
Két dolgot ugyanis nagyon bírok Pierce Brownban, aki az Arany háború után simán feliratkozott a kedvenc nettó szórakoztató szerzőim közé. Egyrészt második regénye gyakorlatilag hibátlan guilty pleasure, vagyis bűnös élvezet: látod a hibáit, de mindezzel egy pillanatig sem törődsz, hiszen közben annyira élvezetesen peregnek a lapok. De Brown nem veszi komolyan magát, nem hiszi azt, hogy majd ő megváltja a világot a következő évtized korszakalkotó sci-fijével: nem akar ő fontos témákkal foglalkozni, mint ahogy a mélyfilozófiai elmélkedések is meglehetősen távol állnak tőle. Ő azért küzd, amiért az egész zsáner létrejött: a szórakoztatásért. A legelemibb ösztönökre hat, de tökéletesen műveli ezt a tesztoszteronban gazdag, pózolós, üvöltős, harcos kalandot, ezt az elképzelt jövőbe helyezett Spartacus-imitációt. Az egyik pillanatban a rómaiakat megszégyenítő intrika-hálót boncolgatunk, a következőben már űrcsata következik, hogy aztán záruljon a kör egy stílusos beretva-párbajjal, mindez azonban olyan ütősen van megírva, hogy feleszmélni sincs időnk.
Másrészt viszont nagyon szerettem, hogy a szerző még annak ellenére is képes meglepni, hogy alig találkoztunk mással, csak akciójelenettel. És itt nem is feltétlenül a hatásos befejezésre gondolok, hanem hogy értelmes morális kérdéseket tesz fel és nem fél nem egyértelmű válaszokat adni rájuk. Szeretem azt, ha még egy viszonylag lineáris úton haladó, túl sok agymunkát nem igénylő akció sci-fi is képes olyan dilemmákat bemutatni, amik nemcsak a karaktereket, de engem is elgondolkodtatnak. Mert ez az Arany polgárháború közel sem olyan egyértelmű, mint amilyennek tűnik. Az nem meglepő, hogy megkérdőjeleződnek a társadalom alapjai, elvégre ez lett volna a cél; de közben a figurákat sem hanyagolja el Pierce Brown: elülteti bennük a kétely magvait, s miközben egyre nagyobb megpróbáltatásokat élnek át, végül ki is csíráznak – mindezt kívülről figyelni pedig rendkívül élvezetes élmény.
Ebben ugyanis nagyszerűen teljesít az Arany háború. Nem is tudom, hogy mikor olvastam utoljára ennyire szórakoztató sci-fit – és itt tényleg a legelemibb, legalapvetőbb szórakoztatásról van szó. Az pedig megint más kérdés, hogy a befejezés hatására legszívesebben azonnal kezembe venném a trilógia záró epizódját – amíg viszont magyarul olvashatjuk (hiszen előtte még a szerzőnek is be kell fejeznie), én nem tudok mást tenni, mint tűkön ülve várni a zárást. Hátha az is ilyen vérveretesen jó lesz.