Richard Flanagan: Egy tenyér, ha tapsol

Richard Flanagan idehaza a Keskeny út északra című, 2014-ben Booker-díjat is elnyerő alkotásával mutatkozhatott be, amiről már korábban volt szerencsém írni. Az a könyve, ha kedvencem nem is lett, de mindenképpen tetszett, és értékes alkotásnak tartottam, mint oly sokan rajtam kívül, hisz az ausztrál szerző esetében szerencsére egy olyan alkotót üdvözölhetünk, akinél a tehetség és a népszerűség kéz a kézben jár. Díjnyertes könyvének kedvező fogadtatása pedig megnyitotta az utat Flanagan 1997-ben kiadott második kötetének, az Egy tenyér, ha tapsolnak (és talán az egész életműnek) is.

Ennek a korai műnek az első sorai után már bólogattam, hisz mindig is szerettem, ha egy szerzőnek van önálló és jól felismerhető stílusa. A mondatszerkesztés, a hasonlatok és a világlátás pontosan és azonnal felidézi a Keskeny út világát, mint ahogy a cím is. Ami ezúttal is japán eredetű (pontosan Hakuin Ekaku koanjára utal), és ráirányítja a figyelmet arra, ami vagy aki nincs: a másik tenyérre, az örökké hiányzó társra. Hisz az Egy tenyér sok minden más mellett a hiány regénye: Bojan Bulohnak, a szlovén bevándorlónak hiányzik a hóviharba kisétáló és soha vissza nem térő felesége, lányának az anyja, és kettejüknek egymás.

Flanagan ebben a kötetben is ugyanannak a realista történetmesélésnek a híve, mint a másik kötetében. Az élet zömében ugyanúgy kopár siralomvölgy, hiába reménykedtek a II. világháború után a jobb élet reményében, a kommunista rendszer, valamint a régi emlékek elől menekülő bevándorlók – amit kaptak, az minden, csak nem reményteljes. Dolgozhattak egy csepp segítség nélkül Tasmania eldugott dzsungeleiben különféle építkezéseken, lakhattak bádogviskókban, vedelhettek naphosszat a magukfajták között és végül kaphatták meg az állampolgárságot is, mindig azok maradtak, akik voltak: jöttmentek, kívülállók, emberi roncsok.

Az ausztrál szerző magabiztosan ugrál előre és hátra az időben, hogy meglepő dinamikát adjon ennek az érzelmileg igen megterhelő történetnek, miközben mindvégig átláthatatlan homály mögé rejti a regény első lapjain a sötétbe kilépő anya sorsát. Bojan és Sonja tökéletesen megrajzolt alakok, mindkettejüknek olyannyira helyén van a motivációja, a vágyaik, az álmaik, hogy szinte lelépnek a lapokról. Egymáshoz fűződő kapcsolatuk pedig olyannyira nehezen felfejthető, mint ha csak az élet írta volna.

A teljes cselekmény jó ötven évet ölel fel, és olyan jól van megírva, hogy bár nincs különösebb ív, nincs valahonnan valahová fejlődő történet, mégis szinte letehetetlen ez a pár oldalas fejezetekbe tördelt szöveg. Ami persze nagyban köszönhető a fordítónak, Kada Júliának, aki hibátlanul ültette magyarra ezt a sokszor költői szöveget.

Azt kell mondanom, hogy az Egy tenyér, ha tapsol sokkal jobban tetszett, és sokkal jobban megfogott, mint az ausztrál korábban Booker-díjjal jutalmazott korábbi kötete, amit tulajdoníthatok a nem túl gyakran feldolgozott témának (európai bevándorlók Ausztráliában); a rendkívül plasztikusan megrajzolt alakoknak; a reménytelenségen, kegyetlenségen és mocskon néha mégis átütő fénysugárnak; vagy akár Richard Flanagan zsenialitásának – a lényeg az, hogy minél hamarabb el akarom olvasni a többi könyvét is magyarul. Ezt pedig ajánlom mindenkinek, aki szereti az igényes, realista és az életet a maga valójában megmutatni igyekvő irodalmat.