Főkép

Sohasem titkoltam, mennyire izgalmas és érdekes dolognak tartom, amikor egy elsőkönyves, fiatal szerző művével ismerkedhetek meg. Abban ugyanis nincs semmi (vagy legalábbis nem túl sok) kunszt, ha egy általam ismert, befutott, netán népszerű szerző újabb kötetére csapok le. Nyilván tudom, mire számítsak, milyen a stílusa, jó esetben még azt is megjósolhatom, szeretni fogom-e, de nincs meg az a rejtélyesség, az a kíváncsiság, amit egy kezdő író regényének esetében érezhetek. Az ismeretlen, új szerző művéből még bármi lehet: könnyed szórakozás, vidám időtöltés, örök szerelem, vagy – kivételesen ritka esetben – hideg közöny. Szinte megbizsereg az ember tenyere tőle. Gondoltatok már valaha arra, hogy ilyen irányból közelítsetek egy újdonsághoz? Ha nem, hát próbáljátok ki!

 

Tóth Ákos Postagalamb című kisregényének megjelenéséről csak nemrég szereztem tudomást, és be kell vallanom, némi személyes ismeretség is van a háttérben, úgyhogy a szokásos, fentebb ecsetelt izgatottságra még pakoltam egy-két lapáttal (főleg, hogy törekednem kellett az objektivitásra is). Tudni kell a szerzőről, hogy járatos az orosz irodalomban, ezért nem is lepődtem meg a témaválasztásán: három orosz fiútestvér életébe nyerhetünk bepillantást. 

 

A helyszín Pityer (Szentpétervár vagy Leningrád – ki hogyan szereti), 1990-es évek, posztszovjet korszak, Jelcin, a mercikkel repesztő újoroszok, nyugati cuccok. Itt él egy szigorú édesapa két (szerinte) semmirekellő fiával: Genykával és Zsenykával, illetve fiatal és szemrevaló mostahaanyjukkal, Okszánával. Bátyjuk, Vagyim, tengerésztiszt, akire büszke lehet minden szülő, és bár hiába járta meg a két fiatalabb fiú is Afganisztánt, apjuk soha sem fog rájuk olyan tisztelettel gondolni, mint elsőszülött fiára. Narrátorunk (Zsenya) azt a néhány napot meséli el, amikor bátyjuk hazalátogat: nagy a készülődés, mindenki izgatottan várja Vagyim megérkezését, mindeközben egy szerelmi szál is kezd kibontakozni, mégis sötét felhők gyülekeznek a fejünk felett…

 

Ami már rögtön az első oldalaknál megfogott ebben a kisregényben, az az atmoszféra. Tóth Ákos igazi orosz életérzéssel, hangulattal töltötte meg a könyv lapjait, látszik, hogy rutinosan mozog ebben a környezetben és az olvasót is nagyon hamar az orosz lelkület hatása alá tudja vonni. Hitelesek voltak a karakterek, az egész pityeri valóság.

 

Bár alapvetően nem szoktam a regénybeli rosszfiúktól idegenkedni, sőt sokszor csípem is őket, ezúttal mégsem Genya, a család fekete báránya volt a kedvenc szereplőm, hanem a legfiatalabb fivér. Zsenya sokkal érettebben gondolkodott testvéreinél, erkölcsösen, mások érzéseire is tekintettel cselekedett, ösztönösen az ő bőrébe bújtam bele, őt fogadtam barátommá, ahogy haladtam a történettel. De ha már a karakterekről esik szó, annyit még elárulhatok (anélkül, hogy a lényegről lerántanám a leplet), hogy ebben a kisregényben nem lehetséges a főszereplőkről kategorikusan kijelenteni, jók-e vagy rosszak.

 

Általában szeretem és szívesen előnyben részesítem a kortárs irodalomban manapság nagyon divatos idősík-váltakozást, az olyan szövegeket, amelyek nagy odafigyelést igényelnek az olvasótól - ezúttal mégis hálás vagyok a szerzőnek, hogy nem élt ezekkel az eszközökkel. Túl azon, hogy a cselekmény és a szereplők ábrázolása meglehetősen olvasóbarátnak mondható, Tóth Ákos egyszerű, letisztult mondatai, lineáris cselekményvezetése még könnyebbé tette a szöveg befogadását.

 

Ritkán olvasok illusztrált könyveket, ezért örültem Molnár Orsolya grafikáinak, üdeséget hozott minden egyes munkája. A fekete-fehér rajzok nagyon jól illettek a történethez, mindig ott bukkantak fel, ahol éppen szükség volt rájuk, hogy segítsenek egy-egy szituáció vizualizálásában. (Ezzel szemben a borító nem nagyon nyerte el a tetszésemet: alapvetően önmagában a  színvilága sem, és az esőcseppes háttér sajnos még tovább rontotta az összképet). Egyetlen apróság árnyékolta be az olvasási élményt: hiába haladtam szándékosan lassan a könyvvel, mégis olyan hamar véget ért Zsenyáék története, szívesen olvastam volna még akár 500 oldalon keresztül!