Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni

Elég régen esett már meg velem, hogy szépirodalmi könyvön sírtam. Sírós olvasó, színházba járó és filmnéző vagyok, az igaz. De ha egy könyv megríkat, akkor általában valamilyen zsánerdarab, amely ezt is célul tűzte ki. Szépirodalom esetében viszont ahhoz vagyok szokva, hogy az manapság általában kőkemény, leleplező, sötét és a végén inkább fájdalmasan üresen hagy ott, mint sírva. Amikor azonban befejeztem Dora Csehova Nem akartam Lenin lenni című elbeszéléskötetét, sírnom kellett.

Pedig ez a novelláskötet is kőkemény volt, leleplező, sötét és olyasmi, ami fájdalmas ürességet hagy maga után. Mégis, talán azért, ahogyan egyszerre modern, mégis hagyományos szerkesztésmóddal, néhány oldalban egész sorsokat, életeket, jóvátehetetlen múltakat rajzolt meg, vagy azért, mert témái között a leggyakoribb a veszteség, öregség és a halál volt – végül mégiscsak muszáj volt rajta zokognom.

Túllépve most már a könnyeimen, hiszen nem akarok rossz fényt vetni az írónőre azok előtt, akik elvből vagy szokásból (vagy mert férfiak…) sosem sírnak könyveken: amilyen rövid ez a kötet (176 oldalas), s amilyen látszólag jelentéktelen (a borítója elöl fehér, hátul piros és egy apró matrjoska rajza van az elején), annyira érdemes arra, hogy minél többen elolvassák. Jelentős könyv: Oroszországról, az orosz múltról, de egy kissé Közép-Európáról is, meg diktatúráról, szülő-gyerek kapcsolatokról, a szerelemről, az öregedésről…

Különlegessége már a címoldalon megkezdődik, írója nevével. Az 1971-ben született Dora Csehova ugyanis meglepő módon csak félig orosz. Édesanyja cseh, ő maga pedig egész életében Csehországban élt: Oroszországban legfeljebb vendégeskedett. Így kinyitva a könyvet, abból a furcsa szituációból kezdhetjük el olvasni ezeket az ízig-vérig orosz elbeszéléseket, hogy cseh nyelven, cseh földön születtek. (Vajon el tudnánk képzelni, hogy ilyen szuggesztív képet kapjunk, mondjuk, Amerikáról egy magyar szépíró elbeszéléseiből, úgy, hogy azokban nincsen magyar szereplő, és úgy, hogy azt a magyar olvasóközönség mégis autentikusnak fogadja el?) Egyébként a Dora Čechova választott írói név: épp ezért érdemes magyar nyelvre úgy átírni, mintha valóban orosz lenne. Így a Csehova alak maga jelzi, hogy az írónő csendesen és 21. századian, de mégis vállaltan A kutyás hölgy és A 6-os számú kórterem szerzőjének nyomdokaiba lép.

Ám nemcsak Csehovról lehet feltételezni, hogy örömét lelné vagy rokonát találná kései írótársa történeteiben. Ugyanígy megjelenhet az értelmezés horizontján Turgenyev, Ivan Bunyin vagy épp maga a nagy Tolsztoj is, személyesen. Valószínűleg nem lenne szabad egy elsőkönyves író hátára ekkora terhet rakni, de a Nem akartam Lenin lenni elbeszéléseivel kapcsolatban kezdettől (vagyis eredeti megjelenésétől, 2012-től) felmerültek e klasszikus rokonok: méltán írja a magyar kötet fülszövege is, hogy Csehova a „nagy orosz irodalmi hagyomány folytatója” – „cseh nyelven”. Az a paradoxon persze, amely az idézet második felében tükröződik, sejteti, hogy nem parafrázisokat vagy stílusmegidézést kell várnia az olvasónak, hanem különös játékokat, amelyek teljességgel egyedi hangulatú és történetvezetésű elbeszéléseket hoznak létre – amilyenekkel rég nem találkozhattunk.

Nem véletlen, hogy Csehovának már 2015-ben sikerült bemutatkoznia a magyar olvasóknak is az Elsőkönyvesek Fesztiválján, s cseh nyelven azóta már két frissebb könyvet is írt: legújabban egy életrajzot, 2015-ben pedig egy másik novelláskötetet Padaná letní jablka (Hullott téli alma) címen. Vagyis elbírta a hasonlítgatás és az elismerés terhét, s azt is, hogy – talán – örökre megnehezítette írói pályáját az, hogy egy ennyire erős kötettel kezdte meg.

A Nem akartam Lenin lenni tizenegy elbeszélést tartalmaz. Akad közöttük szomorkás és kegyetlen, nevetésre indító és megható. Az egyikben felépül egy felhőkarcoló, miközben megismerjük egy szétbomlott szerelmi viszony történetét. A másikban igazi, csehovi helyszínre, egy vadászklubba látogathatunk el, ahol az emberek tiszta szívből elbeszélnek egymás mellett. Egy harmadikban csak várunk, várunk egy nő feltűnésére, míg aztán minden másképpen történik, mint ahogy kigondolhattuk volna… A kötetkezdő történet egy vonatút eseményeit beszéli el, egy kínos, keserű, reménytelen (majdnem) háromszögtörténetet, amelyet mindörökre meghatároz a helyszín: a száguldó, robogó, a világból egy kicsi, körülhatárolt, szűk teret kihasító szerelvény fülkesoraival és apró ágyas, nyomorult szolgálati kupéival. Különösen érdekes ez a téma úgy, hogy közben az írónő életrajza szinte minden nyelven tartalmazza ezt a mondatot: „a Moszkva-Prága vonalon közlekedő vonaton született”. De megjelenik a jellegzetes novellahelyszínek közt a legendás moszkvai metró is (épp az Arbatszkaja megálló), sőt, a Seremetyovo repülőtér is.

Valamennyi szereplő alakja és története szuggesztív és eredeti. Praszkovja Ivanovna egy napja például boldogan telik el és megelégedettséggel zárul. Csak győzzük végigolvasni az előzményeket… A Fehér Mesterlövész főszereplője azért lett katona, mert az anyja szerint csak így juthat biztos egzisztenciához. De azt csak ő maga tudhatja – miközben egy internetes fórumon arról kommentelget, mit is jelent katonának lenni –, hogy mit vállalt ezzel és miről mondott le, örökre.

Számomra három elbeszélés emelkedett ki a többi közül. A dácsán, amely két ember, egy házikó, egy megtörő kapcsolat és egy magányos év elképesztő részletességgel és tömörséggel megírt, költői története, talán a legerősebb novella az egész kötetben. A másik, a Berkenye klasszikus finomságú lélektani történet, amely egyszerre mutatja be a szovjet és a csehszlovák valóságot, mégis, igazából emberekről szól: akiknek a rajza szerintem Turgenyevet is elbűvölné. Végül a címadó elbeszélésben minden benne van, amit a mai és a régi Oroszországról gondolunk vagy gondolni vélünk: elképesztő, hogy ezt egy cseh író vetette papírra.

Dora Csehova könyve az Európa női szemmel sorozatban jelent meg. Bízom azonban benne, hogy ez nem tart vissza senkit az elolvasásától. Nem női könyv, s nem is nőknek szól. Egy európai elbeszélő kötete, amelyet érdemes fellapozni: mert a világ Csehova szemével különösen érdekes.