Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

 

Goran Bregović: Welcome to Goran Bregović (CD)

 

Az sem tegnap történt, amikor a Zenebutikban (nem a mostani tévécsatornára, hanem a Juhász Előd vezette tévéműsorra gondolok) leadta a királyi tévé a Bijelo Dugme éppen aktuális klipjét. Mi több, a feloszlásuk óta is eltelt már legalább húsz év, egyedüli öröm az ürömben, hogy nem sokkal később megjelent Goran Bregović gitáros első két filmzene albuma, a Kuduz és a Time of the Gypsies. A többi meg már történelem.

 

A mostani válogatás szerintem igazából az újabb generáció tagjainak szánt kedveskedés, mivel az elmúlt években jópár ilyen gyűjtemény megjelent, így a mostani korongon lévő számok többségét minden rajongó jól ismeri. Azt meg ugyebár mondanom sem kell, hogy 2017-ben pár év szünet után új nagylemezt adott ki Bregović, hiszen erről írtam korábban (Three Letters from Sarajevo - Opus 1). Ezzel kapcsolatban még mindig kíváncsi vagyok, ez vajon egyszeri zenei kirándulásnak tekinthető, vagy a jövőben ebbe az irányba megy tovább. Azért nem írom le, hogy a világzene felé, mert szerintem, amit az együttesével (Goran Bregovic Wedding and Funeral Orchestra) csinálnak, az nyugodtan mondható általában világzenének.

 

A korongra húsz szám fért fel, melyek többsége kiváló alakom a múltidézésre, azokra a házibulikra, amikor a „Kalasnjikov” hallatán mindenki a táncparkett felé indult, vagy a filmekre, amelyek meghatározóak voltak számunkra. A gyűjtemény összeállításának logikájára nem jöttem rá, legfeljebb arra, hogy nagyjából fele-fele arányban vannak itt korai filmzenék és a 2002 után megjelent sorlemezek szerzeményei. Ezek mindegyike jellegzetes Bregović dal, egymástól eltérő hangulatokkal, alapokkal (tangó, reggae, pop, stb.) – kis túlzással nyugodtan elmondható, hogy Bregović tökélyre fejlesztette a saját, röviden szintetizálásnak nevezhető stílusát. Érdekességként megemlítem, hogy hasonló címmel és részben egyező borítóval 2009-ben megjelent egy lemez, de pár egyezést leszámítva azon más volt a számlista.

 

Legjobban a duettek és a filmzene slágerek tetszenek. Előbbieknél Iggy Pop, Gipsy Kings, Eugene Hütz, Florin Salam, Asaf Avidan, Stephan Eicher, Grand Choeur De Belgrade, Branka Vasic énekel/zenél Bregović oldalán – egyedül azt sajnálom, hogy az „Ederlezi”-t Vaska Jankovska énekli Cesária Évora helyett, mert az kifejezetten mágikus felvételként él az emlékeimben. Ebben az erős mezőnyben sem kell szégyenkeznie a tavalyi sorlemezről ide került „Baila Leila”, miként az olyan mozis slágerek fénye sem kopott, mint mondjuk a „Wedding – Cocek”. Mielőtt bárki elfelejtené, hogy ez a zene élőben, színpadon az igazi, az utolsó „Bella ciao” 2016-os élő felvétele ezt mindenkinek beleégeti a tudatába. Ahogyan balkánosítják, rezesítik ezt az olasz partizándalt, ahogyan éneklik a halál árnyékában íródott szöveget, abban nem csak az élet teljessége van benne, hanem az a hangszeres tudás, életerő, öröm, amik alapban jellemzik a fellépéseiket.

 

Kinek ajánlom: Goran Bregović és a balkán zenéjét szeretőknek kötelező válogatás.

2017-ben megjelent album (Mercury Records / Universal).

Az előadó weboldala: https://www.goranbregovic.rs/

 

Bella Ciao élőben
https://youtu.be/OyMA84-mowI

 

 

 

 

Jyotsna Srikanth, Mats Edén, Dan Svensson & Pär Moberg: Nordic Raga (CD)

 

Az utolsó két évben nem találkoztam egyetlen, Jyotsna Srikanth nevéhez köthető projekttel, amely unalmas, vagy érdektelen lett volna. Azt nem állítom, hogy minden zene tetszett, amin közreműködött, de ettől függetlenül úgy gondolom, a kortárs világzene egy érdekes egyéniségéről van szó, aki olyan természetességgel cipeli magával a dél-indiai karnatikus hagyományokat, mint ahogyan mondjuk egy mezőségi hegedűs gondozza a sajátját.

 

Főként azért tisztelem, mert nem csak szólóban lép fel a világ színpadain, hanem különféle csoportosulások tagjaként. A Nordic Raga projekt évek óta létezik, rendszeresen koncerteznek, és nevének megfelelően a négy muzsikus India, valamint Skandinávia népzenéjét ötvözi – számomra meglepő módon nagyon élvezetes módon. Tény, mindenkinek komoly zenei előélete van, szóval azon senki ne csodálkozzon, hogy kellő a hangszeres tudás birtokában vonultak stúdióba. A formációt egyébként Pär Moberg és Dan Svensson alapította, negyedikként Mats Edén (viola d’amore) csatlakozott hozzájuk.

 

A Nordic Raga pont az a lemez, amit nem lehet sem sietősen, sem egyetlen alkalommal meghallgatni, mert elsőre nagy valószínűséggel csupán az újszerűsége, a két kultúra keveredése jön át. Márpedig ennél jóval gazdagabb, sokrétűbb zenéről beszélünk. Itt van például a „Folk Dreams” című darab, amelyben az ütőhangszerek és a többnyire csupán kántálásig jutó ének (ezt egyébként Konnakol stílusnak nevezik) Indiát idézi, míg a fúvósok már északot, a hegedűk pedig formabontó módon mindkettőt. A „Balkan Waltz” egészen másként közelíti meg a célt, itt valójában egy közel-keleti dallamot használnak alapul, ami akár balkáni is lehet, első hallásra nem tudnám eldönteni, honnan származik. A kompozíció dinamikáját Moberg szaxofonja és Srikanth hegedűjének párbeszéde, feleselése adja. A szám vége nekem a kerengő derviseket jutatta eszembe, az ismétlődések által elért révülés élményét. Harmadikként nem a formáció eszenciáját nyújtó „Vildhonung”-ot említem, hanem a „Slängpolska efter Munkberg” címűt, mert az úgy kezdődik, mintha egy hagyományos rágát hallgatnánk. Aztán úgy négy perc után belépnek az északi hangszerek, és egy népdalba csöppenünk, amit tovább színesít a dob és Jyotsna Srikanth Indiát idéző éneke. Egyszerűen bámulatos az a természetesség, ahogyan mindezt eljátsszák. Arról nem is beszélve – tudom, ezt sem első ízben írom le –, hogy mennyire egyenrangú felek társulásáról van szó, akik egymással harmóniában, a másikra figyelve, az összhangra törekedve zenélnek. Akárcsak a legjobbaknál, náluk sem érzem kényszernek a kétféle kultúra összehangolását – aminek eredménye ez az időben rövid (csupán 39 perces) lemez, amelynek szépsége, sokrétűsége azonban bőven kárpótol.

 

Kinek ajánlom: az újdonságokra, az indiai és a skandináv zenére kíváncsiaknak kötelező hallgatnivaló.

2018-ben megjelent album (Riverboat)

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/nordicraga/

 

 

 

 

Bao Sissoko, Mola Sylla & Wouter Vandenabeele: Tamala (CD)

 

A belga Muziekpublique kiadót olyan műhelynek könyveltem el magamban, ahol olyan együttesek, előadók, alkalmi formációk bukkannak fel, akik a különböző zenekultúrák keverésével kísérleteznek. Ilyen például a Voxtra 2016-os lemeze (The Encounter of Vocal Heritage), amelyen a különböző énekstílusok közös megszólalási lehetőségei kerültek előtérbe. A mostani trió az afrikai és a nyugati zenék egyesítésén dolgozik már évek óta, de csak most jelent meg az első közös lemezük.

 

Ami elsőre megfogott a Tamala című albumon, az egyértelműen a hangulat. Nincs szó kirobbanó örömködésről, miként a szomorúság sem jellemzi az anyagot. Elmarad a révülés, a rappelés – helyette meditatív nyugalom uralkodik, ami ugyan nem teljesen mentes az érzelemtől, mégis, zenehallgatás közben úgy éreztem, mintha a természetben üldögélnék kényelemben. Figyelve, befogadva a környező világot, részeként, azzal összhangban. Mindez persze a szövegek ismerete nélkül, pusztán a zene hatása alatt mondom.

 

A maga nemében úgy gondolom egyedülálló muzsikát hoztak létre. Hangszeres tudásuk nem képezi vita tárgyát, a sok éves tapasztalat teszi lehetővé, hogy a zenei elképzelésük megvalósítására tudjanak koncentrálni. Hármójuk közül nekem legjobban Mola Sylla hangja tetszett, mert bársonyosság keveredik benne az erő adta határozottsággal. Ezek a muzsikusok jól hallhatóan tisztelik a hagyományokat, ez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy új utakat, saját hangot keressenek. Elegendő csak meghallgatni a „Kure Ndey” című számot (ez került a cikk végére klipként), ahogyan a hegedű és a kora felesel, majd összefonódik, kiegészítve Sylla énekével – teljesen nyilvánvaló, közöttük létrejött az a láthatatlan kapocs, ami lehetővé teszi a művészeknek a közös alkotást.

 

Az eddig leírtak dacára a Tamala nem adja könnyen magát. Sehol egy elektromos hangszer, az egyszem vendégmuzsikus csupán egy alkalommal hallható, és a hangulat, kiegészítve az első hallásra szokatlan zenével talán riasztó lehet, illetve nem biztos, hogy azonnal sikerül kellő mértékben lelassulnunk. De érdemes rászánni az időt, mert ha ráéreztünk az ízére, akkor ez a zene valóban sokat ad.

 

Kinek ajánlom: az újdonságokat keresőknek kötelező darab.

A 2018-ban megjelent album (Muziekpublique).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/TamalaTrio/