Főkép

Nem ez az első, és nem is az utolsó kötet, amit a szemmel láthatóan jól összeszokott író-illusztrátor párosnak, Bosnyák Viktóriának és Rippl Renátának köszönhetünk, gondoljunk csak a Puszedli és Habcsók, a Nino repülni akar vagy éppen A szomorú kacagány című kötetekre. Ez utóbbi teljesen jogosan a Csimota Kiadó Tolerancia-sorozatában jelent meg, hiszen két nép, a kacabajkák és kacagányok történetén keresztül az előítéletekben gyökerező ellenségeskedésről szól. De miben is különböznek ők? Mindössze annyiban, hogy az egyik népnek mezei virágok, a másiknak nemes kerti virágok nőnek a fején. Nem mesélem tovább, akit érdekel, olvassa el, ígérem, nem fogja megbánni.

 

Bevallom, akkor és ott én teljesnek éreztem a történetet, eszembe sem jutott, hogy esetleg lesz folytatása, ezért alaposan meglepődtem, amikor 2016-ban megjelent A kacifánt nem elefánt, ami a borító szerint önmagában, önálló történetként is megállja a helyét. Nos, ez valóban így van, hiszen már az elején megkapunk minden szükséges információt, ám szerintem a teljes élményhez nem árt ismerni az előzményeket, mert az ott található részletek ismeretében kerül helyére minden apró részlet, és bontakozik ki a mondanivaló, ami látszólag egyszerű, mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy valójában olyan sokrétű, mint a vöröshagyma rétegei, melyeket le kell hántanunk ahhoz, hogy eljussunk a közepéig.

 

 

„… sok jó virág kis vázában is elfér.”

 

A kacifánt nem elefánt főszereplője Flóra, Lipi és Panka (az előző kötet főszereplői) kislánya, aki egy nap idegenekkel találkozik. A jövevények olyanok, mint ők, mindössze annyiban különböznek, hogy más a fejnövényzetük és más nyelven beszélnek. A nemrégiben még ellenségeskedő, később egyesült népek egyes tagjai segíteni akarnak, míg mások távozásra akarják kényszeríteni az őserdőből menekülteket. Vagyis megint ugyanott vagyunk, ahol a part szakad, csak most nem egymással, hanem egy harmadik féllel szemben támadnak fel az előítéletekben gyökerező ellenségeskedés hullámai. Vajon kik lesznek többen, és járnak sikerrel, akik segíteni akarnak, vagy akik távozásra akarják kényszeríteni a menekülteket?

 

Nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire aktuális ez a téma, mint ahogy azt is nehéz lenne tagadni, hogy ez valami olyasmi, amiről mindenképpen beszélni kell, mégpedig minél korábban. Amikor a gyermeki lélek még nagyjából tiszta, még nem fertőzte meg a nagyobbak, illetve a felnőttek előítéletekkel és prekoncepciókkal teli világa, amikor még nem számít, hogy akivel találkoznak és játszanak, az milyen nemű, bőrszínű, anyanyelvű, kik a szülei, mit eszik/nem eszik, és úgy egyáltalán, amikor még fel sem tűnik, hogy nem vagyunk egyformák. És mi lenne erre alkalmasabb, mint egy mese, amiben a gyerekek indirekt, a korosztálynak megfelelő módon ismerkedhetnek meg a helyzettel? Egy mese, amiben több nézőpont (támogatók és ellenzők, helyiek és jövevények), több korosztály (gyerekek, középkorúak, idősek) reakciója, több megoldási lehetőség megjelenik, és amiben nem csupán kérdések, de válaszok is vannak a gyerekek menet közben minden bizonnyal felmerülő kérdéseire.

 

Fontosnak tartom, hogy ne csak a kezébe adjuk a gyerekeknek, hanem olvassuk fel nekik, vagy együtt velük, és közben beszélgessünk is róla, természetesen az életkoruknak megfelelő szinten, mert így segíthetünk nekik, hogy megértsék, értelmezzék és feldolgozzák mindazt, amit akarva-akaratlanul hallanak, látnak, tapasztalnak maguk körül a mindennapokban. Persze az is benne van a pakliban, hogy éppen mi fogjuk összezavarni őket, de azt hiszem, ezt a kockázatot vállalnunk kell.