Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon. 

 

 

 

 

Monsieur Doumani: Angathin (CD)

 

Ciprusi együttesről még nem írtam a rovatban, így érthető kíváncsisággal indítottam el a nicosiai trió harmadik albumát. Az előző, nemzetközi sikereket arató Sikoses korongról, amely 2015-ben jelent meg lemaradtam, de azt hiszem, ha lesz egy szabad hétvégém, akkor meghallgatom. Felvezetésként még annyi, hogy francia nincs a társulatban, és a név valójában tényleg csak a formáció neve, amit Antonis Antoniou, Demetris Yiasemides és Angelos Ionas alakított még 2011-ben.

 

Az album címét (Angathin) bogáncsként magyarítom, és arra utal, hogy a zenészek érzékenyek a társadalmi problémákra. Meglátják és szóvá teszik mindazt, amit nem kéne hagynunk, nem kellene csinálnunk. Jó példa erre az „Ε, άδρωπε / Hey, you” című szám, amiben véleményem szerint a fogyasztói társadalom, a javak mértéktelen gyűjtése ellen emelik fel a szavukat. A dalokat Ciprus instabil politikai helyzete, a béke és az újraegyesítés szükségessége, valamint a gazdasági növekedés és nyereség nevében elkövetett környezetvédelmi bűncselekmények inspirálták, no meg a korrupciós és a rasszizmus.  Mivel azonban mindez görögül történik, úgy gondolom, a többségnek be kell érnie a zenével.

 

Az alapot ebben az esetben egyértelműen a görög, jobban mondva a ciprusi népzene jelenti, ezt természetes lazasággal keverik más stílusokkal. A „Αγκάθθιν του κάχτου / Thorn of the cactus” című számban például vendégként egy helyi rapper, JUΛIO segíti ki őket – mit mondjak, fura élmény a tradicionális dallamokat és ezt a fajta szövegelést együtt hallani. Legalább ennyire különlegesnek számít a harsona alkalmazása, a tzouras (buzuki szerű hangszer) hangjával együtt rendre klezmer vagy sváb sramlizenekar jutott miatta az eszembe, közben a zene meg ciprusi maradt. Az eddigieken kívül rock, blues, valamint a cappella színesíti az albumot, vagyis a triónak ismét sikerült egy változatos, zeneileg érdekes anyagot kiadniuk.

 

Kinek ajánlom: ciprusi (görög) zene újszerű tálalásban – mindenkinek ajánlott hallgatnivaló.

2018-ban megjelent album (Szerzői).

Az előadó weboldala: http://www.monsieurdoumani.com/

 

 

 

Kings of the South Seas: Franklin (CD)

 

Ez a történet részemről úgy kezdődött, hogy amikor új világzenék után keresgéltem a világhálón, meghallgattam/megnéztem az idei lemezüket felvezető kislemez egyik számához készített klipet. Azonmód megszerettem az énekes Ben Nicholls markáns baritonját, Richard Warren gitározását és persze a dobos, Evan Jenkins játékát. Világzenében ilyen komorságot még nem hallottam, a temetői balladákban van ennyi szomorúság, az elkerülhetetlen végzet és a tragédia zenei leképezése magával ragadott, türelmetlenül vártam a lemez megjelenését.

 

A Franklin című albumot elsőre koncept albumnak gondoltam, amelynek témája Sir John Franklin angol tengerész és felfedező utolsó, sikertelen útjának története, amit az Északnyugati átjáró felkutatására indítottak 1845-ben, de csak nem akart megérkezni a kontinens másik felére. Felesége és barátai három évvel később kutatóexpedíciókat indítottak keresésére, azonban csak 1857-ben találtak olyan bizonyítékokat, amely alapján egyértelművé vált, hogy a teljes expedíció odaveszett. Bár Franklin nem járt sikerrel, a keresésére küldött hajók feltérképezték az addig ismeretlen területet. A tragédia számos írót megihletett, többek között Vernét, aki részben ez alapján írta meg a Hatteras kapitányt, és ennek köszönhetjük a „Lady Franklin’s Lament” című közismert balladát. Amikor utána olvastam, kiderült számomra, hogy a lemez szövegeinek többsége nem kapcsolódik szorosan a Franklin-expedícióhoz – viszont valahogy az egész mégis kerek egészet alkot, összetartozik. Francia prémvadászdal (Alouette), bálnavadászok evezősdala (Reasons Voyage), valamint korabeli újságokból származó hajózással kapcsolatos versek egészítik ki a jég fogságába esett tengerészek történetét (Nicholls éveket töltött előzetes kutatásokkal, ez meglátszik mind a zenén, mind a szövegeken).

 

Négy év telt el a trió előző, bálnavadász dalokat tartalmazó korongja óta, de úgy gondolom, megérte ennyit várni, mert a Franklin egyszerűen csodálatos. Az egymástól zeneileg eltérő számok dacára egységes a hangulat, ezért kiemelni most nem szeretnék semmit, legfeljebb azon gondolkodhat a hallgató, hogy a „The Reindeer and the Ox” gótikus, vagy inkább kísérleti kompozíciónak számít, esetleg milyen gyökeres változást idézett elő a többnyire gyerekek által énekelt „Alouette” esetében a tempó lassítása, és persze Ben Nicholls baritonja. Mennyire lóg ki az összképből a „Greenland’s Icy Mountain” némileg egyházi előadásmódja, és persze milyen felkavaró a „Lady Franklin”, amiben ott van a magára maradt özvegy minden szomorúsága és kétségbeesése. A hangszerelést a lehető legegyszerűbben oldották meg – mégis mentes a megszokott megoldásoktól –, azonban ennek ellenére változatos muzsikát kapunk, amiben érvényesülnek a dobos jazzes improvizációi, a gitáros rockos felfogása, és Nichollsnak az angol népzenei hagyományok felől érkező éneke – és már meg is született a folkos alapokra épülő világzene. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy a trió igazából hobbizenekar, mert minden tagnak megvan a maga „főállású” együttese, akkor még bámulatosabb ez a módfelett komor utazás a tengerészet múltjába.

 

Kinek ajánlom: fantasztikus hangulatú lemez, világzenét szeretőknek kötelező.

2018-ban megjelent album (Hudson Records)

Az együttes weboldala: https://kingsofthesouthseas.net/

 

 

 

 

 

Radio Cos: Pasatempo (CD)

 

A lemez ihletője a Galíciai Királyság korábbi fővárosában, Betanzosban található tematikus park, a Parque del Pasatiempo, amelyet 1893 és 1914 között építettek fel, és sajnos már csak egy része tekinthető meg. Eredetileg azt a sokszínűséget hivatott bemutatni, amit az építő García testvérek utazásaik során a nagyvilágban láttak. Sajnálatos módon a park a harmincas évektől kezdődően pusztulásnak indult, területe csökkent, a kiállított szobrok, épületek állaga leromlott. Xurxo Fernandes szerint ez utóbbi momentum akár jelképe lehetne a népzenének, amely értő gondozás és érdeklődés hiányában szinte észrevétlenül tűnik el az életünkből. Ami hajdan meghatározó, elválaszthatatlan része volt a hétköznapoknak, annak szerepe mára elenyésző lett.

 

A Radio Cos öt zenésze nem csupán azt tűzte ki célként maga elé, hogy a galíciai népzenét megőrizzék – ebben főként Xurxo Fernandes és Henrique Peón népzenekutatásainak volt nagy szerepe – hanem más országok zenéit is igyekeznek bemutatni, megőrizni. Ennek köszönhetően az album hallgatása közben gyakran volt olyan érzésem, hogy én ezt vagy azt a dallamot ismerem valahonnan – persze nem másolásról van szó, minden szerzemény csoportos komponálás eredménye, melynek eredménye ez az újszerű muzsika.

 

Erre jó példa a „Adios ríos, adios fontes” című dal, ami az Argentínába történő kivándorlásnak állít emléket, és a zene alapja a tangó, viszont szerintem az ének már galíciai (ez az egyetlen nem saját szerzemény a lemezen). A hagyományok felhasználása jól megfigyelhető a „Alalá-ghoró” tételben, amiben az ének helyi specialitás, az alalá, míg a hangszeres kíséret már Bulgáriából merít – mindezt olyan harmóniában, mintha mindig így lett volna. Az érdekességek közé tartozik az egyszem instrumentális darab, az „Pateado de Ambroa”, amiben kivételesen csak galíciai dallamokat használtak fel – gondolom ezzel is azt akarták hangsúlyozni, mennyi minden van a közvetlen környezetükben, amiket meg kell őrizni, gondozni, használni. Nem folytatom, mert a lemezen nincs töltelék dal, elejétől a végéig remek, ahogyan a népzenét keverik a világból véletlenszerűen átvett muzsikákkal, azt tényleg hallani kell, kifejezetten kreatív megoldásokkal találkoztam. A zene tele van életörömmel, energiával, tánccal – igazi koncertzene, amitől táncra perdülnek a nézők, ezért egyszer szeretném őket élőben látni.

 

Kinek ajánlom: galíciai népzenei alapok ihletett módon kiegészítve idegen dallamokkal – elsősorban latin zenét kedvelőknek ajánlom.

A 2016-ban megjelent album (Szerzői).

Az együttes weboldala: http://www.radiocos.gal/en/