Szólíts a neveden (film)

Sokáig halogattam ennek az ajánlónak a megírását. Leküzdhetetlen feladatnak tűnt.

Hogyan is írhatnék egy olyan filmről, amely nem mond semmit se, és mégis, mindent elmond az életről?

Hogyan írhatnék egy filmről, amelynek tulajdonképpen nincs is története, és mégis: elmeséli azt a történetet, amit már évszázadok óta mesélünk festményekben, zenében, versekben, drámákban, regényekben...?

Hogyan lehetne egyetlen rövidke cikkben összefoglalni egy kétórás filmet, amely felér egy költeménnyel?

Luca Guadagnino a Szólíts a neveden című regény megfilmesítésével valami egészen elképesztőt vitt véghez. Ha minden felesleges külső réteget lehántunk róla, nem marad más, csupán egy viharos nyári szerelem története két fiatal férfi között. Guadagnino azonban páratlanul gazdag tartalommal töltötte meg ezt a – látszólag – unalomig ismert narratívát; hasonló kifinomultsággal talán még senki nem közelített a témához.

Ehhez szükség volt természetesen az alapanyagra, André Aciman művére, amely talán több háttérinformációval szolgál, mint a szélesvásznú adaptáció, azonban nagyrészt az olvasó tudatára és intellektusára támaszkodik. A film bravúrja ezzel szemben, hogy elérte, minden mozzanatot érezzek a zsigereimben. Nem csupán látom, ahogy Oliver, a fiatal amerikai doktorandusz megérkezik professzora észak-olaszországi nyaralójába, hogy ott néhány hétig könyvén dolgozhasson, hanem érzem, ahogy az itáliai napsütés simogatja a bőrömet; ahogy a szellő meglibbenti a fák leveleit, majd megsimogatja a hajamat; megszomjazom, és megkívánok egyet a kert fáin csüngő lédús barackokból – még mielőtt Oliver autója befordulna a sarkon. Nemcsak azt érzékelem, hogy Elio, a professzor tizenhét éves fia felfedezi az újonnan jött idegent, hanem érzem a fülledt levegőt a szobában, ahol heverészik, amikor meghallja az autó kipufogójának pöfögését, és szinte érzem az enyhe benzinszagot. Az én kíváncsiságomat is felkelti az ismeretlen magabiztossága, félmosolya, dús haja, erős lábai, barna karjai, nyakának íve.

Mit mond el Guadagnino munkájáról az, hogy egy teljes bekezdésen át képes vagyok a film első néhány kockájáról írni, ahol főszereplőink még csak nem is találkoztak? Minden beállítás, minden mozzanat, dallam, színészi gesztus a helyén van, hogy a maximális hatást váltsa ki a nézőből, ráadásként az augusztusi olasz táj legalább olyannyira főszerepet játszik az alkotásban, mint Armie Hammer vagy Timothée Chalamet.

Nem véletlen azonban, hogy annyi ellentmondás volt a cikk elején feltett kérdéseimben. Nem csak látszólagos kontrasztok ezek: a film nem szól többről, mint ami kiderül bármely előzetesből, vagy akár ebből a cikkből. Mindössze egy nyári szerelmet mesél el, amely végérvényesen megváltoztatja a szereplők életét, ugyanakkor nem tart tovább hat hétnél. Nincs benne csavar vagy váratlan fordulat, olyan mozzanat, amit ha elárulnék, tönkretenném vele az élményt. A Szólíts a neveden olyan, mint egy emlék: egy illat, egy dallam, egy sugallat, ami a déjá vu érzését hozza el. A szerelem átéléséről mesél, a vágyakozásról, a visszautasítástól való félelemről, a szorongásról, a bizonytalanságról, az eufóriáról, és mindemellett teljesen lényegtelen részletté válik az, hogy ezen érzések bemutatásához két férfi vált a rendező eszközévé.

Amellett azonban nem tudok szó nélkül elmenni, hogy a vetítés alatt többen is felálltak mellőlem és elhagyták a mozitermet; nem is kárhoztatom ezeket a nézőket. A Szólíts a neveden befogadásához nagyfokú társadalmi tolerancia, érzelmi intelligencia, de mindenekelőtt, az ilyesfajta művészetre való fogékonyság szükséges, amely, azt hiszem, nincs meg mindenkiben. Ezért is döbbent meg, hogy ez az általam remekműnek tartott, de abszolút nem közönségfilm ennyi jelölést gyűjtött be a Filmakadémiától. Egy részem szinte el akarná rejteni valahová, hogy aki nem érti meg, ne is férhessen hozzá... De ha már így alakult, legalább biztosan tudom, kiknek fogok drukkolni ma este.