Főkép

A tavalyi év elején még – az amerikai irodalmat tekintve – három szerzőt hiányoltam nagyon a hazai könyvpiacról; olyan óriási népszerűségnek és köztiszteletnek örvendő alkotókat, akik odahaza mindent elértek, de idehaza egyetlen könyvük sem jelent meg. David Foster Wallace-t, Lydia Davist és George Saunderst. Hát az idei évre ez már egyikükről sem mondható el, ugyanis a tragikusan korán elhunyt Wallace első magyar nyelven elérhető munkája még az idén megérkezik, a kisprózáiról híres Davis egyetlen regényéről már írtam is nemrég, míg a szintén kisprózában utazó Saunders ugyancsak eddigi egyetlen regényét néhány napja fejeztem be.

 

A Man Booker-díjat is elnyerő Lincoln és a bardo „A Spoon River-i holtak”-ból is ismerős szituációval indít: adott egy temető, és abban számtalan halott, számtalan élettörténettel. Csakhogy Saunders holtai a bardóban, vagyis a buddhista „senkiföldjén” – a halálon túl, de még az újjászületésen innen – vannak, és közös bennük, hogy mindannyian várnak valamire. Arra, hogy kilátogasson hozzájuk az egykori kedvesük, gyermekük, vagy éppen arra, hogy bosszút álljanak életük megkeserítőjén vagy elvevőjén. Persze a legtöbben mégis inkább arra vágynak, hogy „meggyógyuljanak”, és ott folytatódjék az életük, ahol abbamaradt…

 

Ebbe az igen furcsa környezetbe kerül be Willie Lincoln, az amerikai elnök, Abraham Lincoln kisfia is, akinek azonban nem egy, hanem rögtön három Vergiliusa lesz (egy meztelen, óriási pénisszel rendelkező középkorú férfi, egy számtalan szemmel, füllel és karral rendelkező fiatalember, valamint egy folyton riadt tekintetű pap), hogy a maguk csetlő-botló módján utat mutassanak ebben a furcsa világban.

 

Ha csak ezt a három szereplőt említem, akkor is rögtön kiviláglik milyen furcsa fantáziavilágot teremtett az amerikai alkotó (de hány ilyen van még, hajaj!). Egyszerre van itt jelen a buddhizmus és a kereszténység, a történelem és a fantázia, a tragikum és a humor, de mindez mégis eltörpül az egymásra licitáló, és folyton egymás szavaiba vágó furcsa szellemek, a történet voltaképpeni elbeszélői mellett. Az ember sosem tudja, hogy éppen milyen furcsaság, milyen fantasztikum fog történni a hátralévő oldalakon, bár érzésem szerint a következő bekezdésben tárgyalandó igazán keményen posztmodern szerkesztésmód kicsit el is tereli róluk a figyelmet.

 

Az egy dolog, hogy Saunders elbeszélői furcsábbnál furcsább szellemek, akiknek – ahogy mondani szokás – többnyire nincs ki a négy kerekük, viszont ennél is különösebb, hogy ezeket az egymással feleselő szólamokat folyton megakasztják korabeli (persze a játék kedvéért néha fiktív) könyvekből, levelekből és újságcikkekből származó részletek, amelyek egymásnak sokszor ellentmondva, mindig más és más fénytörésben mutatják be az egyik leghíresebb amerikai elnököt. Azt az elnököt, akinek a temető lakóihoz hasonlóan nemcsak a gyásszal, az elmúlással, a halállal és az élet értelmének megértésével (itt azért személy szerint hiányoltam az igazi mélységet), hanem a nemrégiben kirobbant és egyre nagyobb méreteket öltő polgárháborúval, valamint az abban betöltött személyes szerepével is meg kell birkóznia. És egy csapásra ez a nagyon is hús-vér, esendő ember a szemünk előtt válik (a bardóban ragadt szellemek hathatós segítségével) azzá a karizmatikus figurává, akit ismerhetünk.

 

Összességében George Saunders regénye egy nem mindennapi olvasmány, ami ha nem is tökéletes, de részemről mindenképpen olvasásra ajánlott, elsősorban azoknak, akik szeretik az igazán, a velejükig posztmodern szövegeket, és azoknak, akik vágynak elmerülni egy igazán szórakoztató és kiismerhetetlen fantáziavilágban – amit ezúttal a Lincoln és a bardo lényei népesítenek be a maguk abszurd, néha szomorú, de többnyire megmosolyogtató módján.