Főkép

„Mert ez a dal egy kendőzetlen szerelmi vallomás, egy könyörgés, amibe vegyül némi… harag? Igen, harag, de a filozófus haragja, a költő haragja, a világ múlékonysága felett érzett harag, a harag, amiért szívet tépő gyönyörűsége mögött állandóan ott húzódik a tudat, hogy idővel mindent elvesznek tőlünk, hogy láthatjuk a csodákat, de mindig emlékeztetnek rá bennünket, hogy azok nem a mieink, hanem a szultán kincsei, és szerencsések vagyunk (érezzük magunkat szerencsésnek), amiért egyáltalán rájuk pillanthatunk.”

 

Az érzés, amikor állsz az éjszaka közepén az ablakban és nézed az egyre sűrűsödő hóesést – ahogy a természet eme tökéletes, semmihez sem hasonlítható mesterművei, a hópelyhek szép lassan belepik a világot, elfednek minden mocskot, fehérbe burkolják a fákat, utakat, autókat, házakat. Ahogy ezekből az apró, törékeny kis csillámokból, melyek az első érintésedre szertefoszlanak, összeáll a hótakaró, amely képes mindent más színben láttatni – és ami természeténél fogva nem is lehetne múlandóbb. Ez az érzés lengi át Michael Cunningham legújabb regényének lapjait.

 

A Hókirálynő két testvér meséje – két középkorú New York-i férfié, akik megrekedtek valahol a gyermek- és felnőttkor mezsgyéjén és hiába próbálják meglelni a saját útjukat. A korán elvesztett anya emléke, a gyermekkor megkötő varázsa, a szerelmekkel, művészettel, tudománnyal, drogokkal való kacérkodás mind ugyanoda vezet: a pillanatba, amikor rá kell ébrednünk, már nem vagyunk gyermekek, de felnőni képtelenek vagyunk. Hogy a felelősségek, melyeket a világ ránk aggat (még ha némelyiket önként vesszük is nyakunkba) csak olyanok, mint a mesebeli próbák: túl kell élni őket, hogy visszabújhassunk saját szerepünkbe. Hogy hiába várjuk egy daltól, egy könyvtől, egy újabb szerelemtől, egy égi csodától, hogy eztán minden más lesz – nem lesz más. Csak mi vagyunk. És ha önmagunkon nem tudunk változtatni, akkor a világ minden csodája hiábavaló.

 

Barrett, a fiatalabb testvér egy éjjel a Central Parkban caplat hazafelé legújabb szerelmi csalódása után – az oly otthonos megalázottság- és csalódottságérzet különös égi látomással ajándékozza, mely lehet csoda, egy istenség szeme, egy műhold vagy csupán a felhők és a Hold játéka. Miért, hogy a józanság mintaképe, a racionalista Barrett égi tüneményt vél felfedezni benne, és a hit felé fordul, hátha megadja a választ félresiklott élete minden kérdésére? Miért keresünk folyvást kapaszkodókat, ahelyett hogy megtanulnánk végre szembenézni életünkkel a maga keserves valóságában?

 

Tyler, a báty elvetélt zenész, aki pultosként keresi kenyerét, miközben életét haldokló menyasszonya ápolásának szenteli. Művészi ambícióit rég feladta, egyetlen vágya, hogy megírja a tökéletes esküvői ajándékot, a dalt, amely méltó egy haldokló menyasszonyhoz, ami kifejezhet valamit abból az elviselhetetlen érzelem-kavalkádból, amit csak drogokkal tud úgy-ahogy túlélni. Tyler az, akinek jégszilánk fúródik a szemébe, ahogy a hóesésben gyönyörködik az ablakban állva, aki előtt ott a lehetőség, hogy lásson, de nem lát túl saját gyötrelmén, aki kénytelen túlélni a túlélhetetlent, süketen és vakon a világ szépségeire. Aki nem tudja sem eltávolítani, sem közel engedni magához a szépséget, aki tompít, ahelyett hogy megélne – így ítélve halálra saját művészetét.

 

És miközben a hólepte New Yorkban követjük a két fivért, emberek halnak, születnek, szeretnek és gyűlölnek; az amerikaiak épp újraválasztják Bush-t, apokalipszisek jövendölődnek, új esélyek születnek és új történetek kelnek útra. Apró, zavarba ejtő epizódok hullanak egymásra és lepik be takaróként a lapokat – miként a hópelyhek, gyönyörűek, illékonyak, magukban hordozzák az emberi lélek minden szépségét, de önmagukban oly sebezhetőek. Hogy mivégre vagyunk a világon, miért küzdünk, szeretünk, reménykedünk – éppoly hiábavaló töprengés, mint megpróbálni elkapni egy hópelyhet. És mégis, nem tehetjük meg, hogy nem töprengünk el rajta – ahogy nem mehetünk el süketen és vakon a világ szépségei mellett sem. Meg kell állnunk és gyönyörködnünk kell a hajnali hóesésben. Néha ez az egyetlen, amit megtehetünk.