Főkép

Minden évben – olyan szeptember táján – böngészni szoktam, hogy a különféle világirodalommal foglalkozó oldalak, lelkes olvasók vagy adott esetben éppen fogadóirodák kit tartanak esélyesnek az adott év irodalmi Nobel-díjára, és ha esetleg akad olyan alkotó, akit nem ismerek, annak rendre utána nézek. Így találkoztam jó pár éve a kanadai Anne Carson nevével, és mivel egy rendkívül érdekes szerzőnek ígérkezett, biztos voltam benne, hogy olvasni fogok tőle, ha egyszer megjelenik a tollából bármi idehaza. Erre egészen a tavalyi év végéig kellett várni, mert akkor adta ki a Magvető a Vörös önéletrajzát, a titokzatos költőnő egyetlen verses regényét.

 

A rövid bevezetőből megtudjuk, hogy a kötet inspirálója az ógörög Sztészikhorosz volt, aki a csak töredékek formájában fennmaradt Gérüonéisz című eposzáról ismert, és ami a Gérüón névre hallgató, hat karú, hat lábú, vörös szárnyú szörnyeteget középpontban állítva meséli el Héraklész tizedik próbáját, melyben a mitikus hős megöli a rémisztő lényt és vérengző kutyáját, hogy megszerezze annak vörös szőrű marhacsordáját. Nos, nekem nem volt ismerős ez a történet, de – gondoltam – pont kapóra jött, hogy Carson saját fordításában pár részletet közöl az elveszett műből, hogy legyen fogalmunk arról, hogy mit is írt át. Ám ez már egyben az első csavar is a műben, ugyanis az anakronisztikus fogalmakkal tarkított szövegtöredékek után nem igazán tudja az olvasó, hogy mit várjon, mennyire fog eltérni Carson „átírása” a nyilvánvalóan átírt „eredetitől”…

 

Mit mondjak? Amennyire csak lehet. Ez a 150 oldalas kis remekmű valamikor napjainkban játszódik, és apró szilánkokban, alig megfogható villanásokban ismerhetjük meg benne Gérüón, a különös, furcsa és visszahúzódó fiú életét egy (minden bizonnyal) kanadai kisvárosban. Már kisgyerekkorában, a kezdet kezdetén is látszik, hogy van valami a gyermekben, ami egyedivé és különösen sérülékennyé teszi, és amit mindig takargatnia kell a sokszor ellenséges külvilág árgus szemei elől – mégpedig nem mást, mint az óriási, tűzvörös szárnyait.

 

Carson érdekesen játszik ezzel a különös vonással, mert olyan természetességgel illeszti be a mindennapokban ezt a rémisztő testi elváltozást, amire csak nagyon kevesen lennének képesek. És ahogy belép a 16 éves, szőke, vagány, cigarettázó és füvező Héraklész a történetbe (és ezzel együtt Gérüón életébe), úgy derül ki, hogy ez a különös jegy nem más, mint a fiú homoszexualitásának furcsa szimbóluma, amit sem megérteni, sem elrejteni, sem megélni nem tud. Innentől fogva Gérüón élete elválaszthatatlan lesz Héraklészétől, hogy egy végenincs (köznapi és lelki értelemben is értelmezendő) utazás során közelebb kerüljön nem csak a Föld forró magjához (egy vulkánhoz tartanak), de önmagához is…

 

Anne Carson kötetében az a jó, hogy szinte kimeríthetetlen. Ha akarom, tekinthetem egy ógörög történet közel tökéletes modern átiratának; ha akarom, tekinthetem egy homoszexuális fiú mély és melankolikus lelki utazásának; ha akarom egy roppant éles szemű alkotó apró megfigyeléseinek sorozatának; de ha akarom, akkor szimplán csak egy hosszú és roppant gyönyörű versnek, ami az identitásról, a megismerésről és az örökkévalóságról mesél. Azt hiszem a Vörös önéletrajza az utóbbi idők egyik legösszetettebb és legfontosabb verseskötete, ami rengeteget tud nyújtani azoknak az olvasóknak, akik hajlandók időt és energiát rááldozni.