Főkép

Már sokan és sokféleképpen próbálták bemutatni a modern ember gyötrelmeit, a magányt, a monotonitást, a kiüresedett kapcsolatokat, esetleg írni egy korszak- vagy városregényt, de hogy ebben a témában mindig lehet igazi remekeket írni, azt most épp Szeifert Natália bizonyította be az új kötetével. Az altató szerekről magabiztosan kerül ki minden buktatót; amit vállal, gond nélkül teljesíti; és gyakorlatilag úgy visz végig egy, akarom mondani, két történetet, hogy azokat a lehető legtágabb olvasóközönség is megértse, megszeresse.

 

A tavaly megjelent regény két párhuzamos szálon fut, melyekben két nő egy véletlen, teljesen hétköznapi találkozásnak hála végiggondolja az életét, és azt, hogyan jutottak el abba a nem túl szívderítő állapotba, amiben éppen vannak. Az első szólam Zelmáé, a harmincas, valamiféle balesetben megnyomorodott nőé, aki gyermekkoráig visszamenően és onnan építkezve meséli el az életét, azt a folyamatot, amely során megrekedt egy olyan sorsban, amit nem ő választott, amihez neki vajmi kevés köze van, és ami egyre inkább megnyomorítja, összeroppantja őt, hogy egyre mélyebb és mélyebb bugyrokat érjen el saját személyes poklában.

 

A második szólam Zsuzsáé, akinek első ránézésre sokkal könnyebb és egyszerűbb dolga van. Ő viszi tovább apja „szerelmét”, a belvárosi Antikot, ami egy régiségekkel és könyvekkel is foglalkozó kávézó; élete sokak számára irigylésre méltó lehet : gazdag, sikeres férj, óriási ház és elapadhatatlan pénz a bankszámlán, valamint egy egészséges fiúgyermek. Az ő szála folyamatosan ugrál ide-oda az időben, és életének egyes mozaikjai, motívumai folyton-folyvást visszatükrözik Zelma sorsát is. Ezek az utalások, párhuzamok szerencsére nem túl tolakodók, de a némileg eltolt életidőkkel és idősíkokkal (a két nő között körülbelül tíz év van) együtt különös vibrálást adnak a szövegnek.

 

Szeifert hihetetlenül türelmesen építkezik, eleinte nem vág semmilyen szörnyűséget az arcunkba, nem akarja egyik borzalommal tetézni a másikat, hanem iszonyat lassan, ám ugyanakkor hitelesen és könnyen átélhető módon húz bele abba a lefelé tartó spirálba, amibe a két nő került. A kortárs irodalomban elég ritka, hogy a kötetben hemzsegő pornográf leírások, szexuális aktusok és perverziók ne öncélúak legyenek, hanem mint egy elmagányosodott élet szükségszerű és kiiktathatatlan tünetei szerepeljenek.

 

A kötet csalóka címe nemcsak a különféle altatószerekre utal, amiket az álmatlanságtól szenvedő nők szednek, hanem azokra a mindennapos pótszerekre is (pornó, alkalmi szexpartner, megvásárolható élvezeti cikkek), amik segítségével elnyomhatják magukban az élet(ük) értelmetlenségének érzetéből fakadó fájdalmaikat is. És azon kívül, hogy ez a kötet tökéletesen mutatja be ezt, számos olyan témát érint, amelyek nem kevésbé fontosak: a családok funkcionális széthullása, a szülő-gyermek kapcsolatok problémái, az önálló élet kezdésének nehézségei, vagy éppen a társadalmi elvárások és az egyéni szabadság közötti feszültség.

 

Nagyra tartottam a kötetet ezen kívül azért is, mert nem akar kijelenteni, kinyilatkoztatni, megállapítani, nem akar aktuálpolitizálni, nem akar feminista kiáltvánnyá válni, csak két plasztikusan megrajzolt nő összetett, szédítő mélységeket és ritka, csillogó magasságokat befutó életpályájának leírásával elmondani egy olyan történetet, amiből minden olvasó azt szűr le magának, amit legjobban akar. Szeifert Natália új könyve, Az altató szerekről egy sokat mondó, egyenletes színvonalú, lendületes, letehetetlen regény, ami remélhetőleg rövid időn belül eljut a legszélesebb olvasóközönséghez is.