Főkép

David Mitchell brit írót a legtöbben a Felhőatlasz című regénye és az abból készült film miatt ismerjük. Ám a Szellemírók volt az első könyve, és kb. 13 éve már megjelent egyszer az Ulpiusnál, de úgy sejtem, akkor elkerülte a legtöbb olyan olvasó figyelmét, akinek tetszene – ezért is örülök, hogy a Cartaphilus újra kiadta. Ugyanis ez egy rendkívül különös-különleges regény, mely valamelyest előrevetítette a Felhőatlaszt is – egyes itteni szereplők ugyanis abban is felbukkannak, de még inkább a körmönfont, összefonódó történetmesélés okán.

 

A regény első, kisregénnyi hosszúságú fejezetében Okinaván járunk, és egy japán világvége szekta terrorista tagjának háborodott gondolatait olvashatjuk (s valóban történt olyan gáztámadás Japánban a `90-es években…). Aztán hirtelen váltással Tokióba kerülünk, ahol egy lemezboltos fiú a főszereplő, aki beleszeret egy kínai lányba. Ezután Hong Kong következik, és egy angol ügyvéd életébe pillanthatunk be, akinek lelkét súlyos gondok nyomják...

 

Ahogy haladunk előre a kötetben, úgy tűnnek fel egyre-másra ismerős motívumok az előző fejezetekből. Hol egy mondat hangzik el szóról-szóra ugyanúgy, ám teljesen más kontextusban, hol egy korábbi szereplő suhan át a színen, csak most már nem a fejében vagyunk, hanem kívülről látjuk, és így tovább. Idővel az olvasónak derengeni kezd, hogy Mitchell arról ír, hogy minden mindennel összefügg, és egyre feszültebben figyeli az újabb jeleket, melyek a kibontakozó rejtély megfejtéséhez közelebb vihetik. És ezt jól is teszi, mert Mitchellnél mindig érheti meglepetés. Bevallom, magam is azon sokak közé tartozom, akik nem értették a regény végét, és bár volt néhány ötletem, kellett némi kutakodás a neten, hogy ezt-azt még meg tudjak fejteni (pedig ott volt a szemem előtt, de ki bírja egy izgalmas regény végét nyugodtan, odafigyelve olvasni?!). Ám még így sem voltam maradéktalanul elégedett azzal, amit felfogtam, de azt kell, hogy mondjam, ez tökéletesen illik a Szellemírókhoz. Ez egy trükkös könyv, és még annál is több van benne, mint a fentiek alapján sejtené az ember.

 

Az egyes fejezetek (kisregények) mind más és más főszereplőről szólnak, általában más-más helyeken játszódnak, néha más-más korokban. Van, akit csak néhány napig követünk, másnak a teljes élettörténetét megismerjük. Mindegyikük a saját hangján szólal meg, hitelesen és úgy, hogy még ha nem is szimpatikus vagy különösebben érdekes, nem lehet nem végigolvasni. Az utalások szinte kibogozhatatlan rendszere krimi-szerűen izgalmassá teszi a könyvet, de közben sokszor mintha szépirodalmat olvasnék. Még akkor is, ha volt több olyan pont, amikor úgy éreztem, Mitchell nem is jellemábrázolásban nagy, hanem abban, ahogy használja a szereplőit (lehet, hogy nála a történet a legfontosabb?) – és ahogy befolyásolja az olvasót. Nem mintha bármely szereplő kétdimenziós lenne, mégis ez a gondolat vezetett oda, hogy úgy véljem, a Szellemírók nem pusztán a káoszelméletben is boncolt, minden-mindennel-összefügg kérdéseiről szól, hanem arról, hogy mit jelent a sors, az eleve elrendeltetettség, a szabad akarat. Mitchell hihetetlenül szerteágazó történetszálakból sző egy összefüggő, gyönyörű hálót, melyet azonban még olvasóként is nehéz egészében látni – nem Isten látja így vajon a teremtését? Nem szellemek vagyunk mind, egy fura író elméjében, aki azt tesz és tetet velünk, amit akar?

 

Nyilvánvaló, hogy a könyv szereplői ill. fejezetei közül minden olvasónak más lesz a kedvence. Hiszen, ha úgy nézem, a lemezboltos srác története kicsit olyan, mint mondjuk egy Nick Hornby sztori, míg például „A Szent Hegy” című fejezetben az idős teaárus asszony élettörténetén keresztül a 20. század kínai történelme tárul elénk, minden borzalmával, változásával együtt – s közben olyan példát kapunk a kitartásra, az életbölcsességre, a megőrzött derűre és épelméjűségre, amilyet mindannyiunknak követnie kellene bármely vészterhes, változó időkben. Aztán ott van a bizonyos szempontból központi Mongólia fejezet, melyben egy ősi népmese vagy legenda is megjelenik – olyan, melynek létezik magyar verziója is. Egy fejezet Írországban játszódik, és bár a főszereplője egy fizikusnő, közben annyira ír az egész! De olvashatunk korrupcióról, műkincsrablásról, gyilkosságról és öngyilkosságról, modern életvitelről, és még a világvégéről is, mely egészen logikus módon jön el Mitchellnél. És azt mondtam már, hogy egyik-másik szereplő aztán újra felbukkan a Felhőatlaszban?