Főkép

Nyolcadik rész, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Előny, hogy azok, akik olvasták az előzményeket, régi ismerősként köszöntik a szereplőket, tudják, mire számíthatnak tőlük, ahogy arról is lehet elképzelésük, hogyan épül fel a történet. Hátrány, hogy ennyi idő után nehéz újdonságot mondani, vagy meglepetést okozni – valójában még az igazán kiváló írók is rendre belefutnak az önismétlés, a megszokott fordulatok használatának hibájába, ami a régi, hűséges olvasók számára nem éppen kellemes. Kinek lehet tehát érdekes vagy izgalmas egy nyolcadik rész? Nos, annak mindenképpen, aki nem olvasta az előzményeket, legfeljebb az azokról alkotott véleményeket, és ez utóbbiak nem tántorították el.

 

Itt jövök a képbe én. Van némi tapasztalaton a skandináv krimik terén, ugyanis pályafutásom során olvastam már néhányat, viszont egy sem származott Camilla Läckberg tollából. Rendelkezem azzal a fajta kíváncsisággal és nyitottsággal, ami ahhoz kell, hogy menet közben csatlakozzak egy sorozathoz, viszont nem hagyom, hogy mások véleménye befolyásoljon, mert hiszem, hogy a befogadás élményét minden esetben a saját egyéniségünk és tapasztalataink határozzák meg. Elképzelhető tehát, hogy ami másoknak nem tetszett, az számomra kellemes élményt jelent, ahogy az is, hogy képes vagyok olyan aspektusát meglátni valaminek, amit mások nem, vagy nem úgy, ahogy ők. És persze igaz ez fordítva is.

 

Úgy vélem, az, hogy a múltból és a jelenből is kapunk információkat, remek megoldás, már csak azért is, mert a megszakításokkal/váltásokkal remekül lehet fokozni a feszültséget, főleg, ha csak éppen annyi információ kerül elő, ami folyamatosan fenntartja az olvasó érdeklődését. Persze ehhez az kell, hogy ellent tudjunk állni a kísértésnek, és ne kezdjük el egymás után olvasni a dőlt betűs részeket, abban reménykedve, hogy így hamarabb fény derül a titokra, és nem kell annyi ideig várni, hogy kiderüljön, hol is érnek össze a múlt és a jelen eseményei. Mert úgyis összeérnek, csak hagyni kell kibontakozni őket. Itt is így történik, bár érzésem szerint egy kicsit nagy az az időintervallum, amit Camilla Läckberg át akar hidalni. Persze az események ismeretében értem, hogy miért történik, de akkor sem hagy nyugodni az érzés, hogy a kevesebb talán több lett volna. Persze az is lehet, hogy ha sűrűbben szakították volna meg a múlt eseményei a jelen történéseit, nem így éreznék, mint ahogy valószínűleg nem motoszkálna bennem az a kényelmetlen érzés, hogy valami nem az igazi.

 

Az, hogy az események helyszíne egy relatív zárt közösség, szintén remek lehetőségeket kínál egy írónak arra, hogy alaposan megcincálja az idegeinket, főleg, ha van egy olyan több évtizedes rejtély, mint amilyen a Fjällbacka partjainál fekvő Valö szigetéről nyomtalanul eltűnt öttagú család története, ami ráadásul újra felszínre kerül, amikor a család egyetlen túlélő tagja visszatér az eltűnés színhelyére, hogy gyermekük elvesztése után férjével ott kezdjen új életet. Mi ez, ha nem remek alkalom arra, hogy elmerüljünk a mélyen eltemetett családi titkok feszült, már-már fojtogató légkörében, a vélt vagy valós összefüggések labirintusában, egy nyomozásban, mely egyszerre adhatna választ a múlt és a jelen kérdéseire?

 

Ha Leena Lehtolainen írta volna, talán így is lenne. Ő talán nem hozott volna be ennyi karaktert, így nem okozott volna neki problémát az, hogy megfelelően kidolgozza azokat. Ő talán mert volna mélyebben belemenni a kényelmetlen témákba, a szereplők lelki folyamataiba és/vagy motivációiba. Mondom mindezt két magyarul megjelent regény ismeretében, szóval simán benne van az is, hogy tévedek, és a Maria Kallio főszereplésével készült sorozatának ismeretében meg sem szólaltam volna. És nem, nem a számomra vitatható képességű rendőrökkel, a kotnyeles író feleséggel vagy a többi furasággal van problémám, mert ezek éppenséggel szórakoztatóvá, bár sajnos egy cseppet súlytalanná is teszik a regényt, hanem azzal az érzéssel, hogy milyen kevés, mondjuk egy erősebb kezű szerkesztő kellett volna ahhoz, hogy ez az egyébként tényleg számos remek lehetőséget magában rejtő történet igazán emlékezetes skandináv krimi legyen, még akkor is, ha egy sorozat nyolcadik része.

 

Persze az is lehet, hogy csak én vagyok nagyon szigorú. Maradjunk annyiban, hogy elolvasom a következő kötetet is, hátha árnyalódik a kép.