Főkép

Eddig nemigen foglalkoztam ezzel a cikkeimben, de általában nem vagyok elragadtatva attól, hogy mely borítók kerülnek rá a gyűjteményes kötetekre. Persze teljesen másodlagos kérdés, abszolút nincs kapcsolatban magával a tartalommal, mégis sokat befolyásolhat – hogy mennyire tűnik fel az adott kötet a boltokban a potenciális vásárlóknak, hogy mennyire szívesen néznek bele... és természetesen én is szívesebben nézegetek egy tetszetős borítót itthon, ha már úgyis egy jellemzően vizuális formátumról van szó. Így pedig szerintem fontos lenne, hogy ne csupán információt adjon át (mondjuk azzal, hogy az ismert szereplők arca kerül oda), hanem, nemes egyszerűséggel, jól is nézzen ki. Ezt szerintem sokszor nem tudták az eddigi képregény-kötetek (néha különösen kínosan is sikerültek), pedig az eredeti füzetek között mindig volt igen szépen kinéző. De most végre megtört a sor, A Harbinger utolsó útja borítójáért én legalábbis nagyon lelkesedem: látványos, kalandos, van benne valami megragadó grandiózusság, és még a színeket is remekül eltalálták.

 

De ennyit a borítóról, hiszen fontosabb mindaz, ami alatta rejtőzik – az pedig ezúttal sem okoz csalódást. Most is Ben Kenobi naplójával kezdünk, melyben Black Krrsantan vuki fejvadász bonyolítja meg Luke, Owen bácsi és persze Obi-van életét. Ezek a rövid kalandos sztorik a legtöbb képregényben nem szoktak különösebben elkapni, de Jason Aaron valamit továbbra is nagyon érez az öregedő, megfáradt Ben figurájában, amiért mindig élvezet olvasni a naplórészleteket. Talán csak annyi kell hozzá, hogy végre nem egy sebezhetetlen Jedi-mestert látunk, hanem egy hús-vér, gyakran hibázó szereplőt, amitől megérkezik az az érzelmi töltet, ami emlékezetessé teszi még ezt a huszonpár oldalt is. (Azért Mike Mayhew realista stílusa még mindig nagyon furcsa nekem.)

 

A folytatásban ugrunk a „jelenre” és a kedvenc konfliktusunkra. Míg legutóbb a lázadók három női karakterére koncentráltunk egy börtönös sztoriban, addig most újra a nagyobb képet látjuk, méghozzá a Harbinger csillagromboló fedélzetéről. A csillagromboló a Lázadók legújabb tervének célpontja, mellyel a Tureen VII szenvedő lakóit szeretnék megsegíteni. Ehhez persze Darth Vadernek, illetve Kreel őrmesternek és a KMFK elit rohamosztagos csapatának is lesz néhány szava... Utóbbiak a főszereplői az eredetileg 21. számú füzetnek, Kreel narrálásával, amellyel pedig az egyik legjobb Star Wars történet született meg. Kreellel már korábban is találkoztunk, de olyan zsigeri erő rejtőzik a 21. füzetben, ami egyszerűen minden lapot átjár. Kemény, kíméletlen sztori, cselekményileg tulajdonképpen „semmi extra”, de Aaron olyan precizitással, olyan ügyes érzelmi feszültséggel viszi végig, hogy teljesen a hatása alá kerülök olvasás közben – gyakorlatilag hibátlan.

 

A folytatás sem sokkal gyengébb, csupán több szereplővel kell zsonglőrködnie az írónak, amitől a hangulat is változik olykor. Négy számon keresztül Aaron izgalmasan, szórakoztatóan bonyolítja a történetet, kellő mennyiségű kalanddal, Han-Leia párbeszéddel és C-3PO siránkozással fűszerezve: valójában minden benne van, amiért szerintem Star Wars képregényt szerethetünk olvasni ebből a korszakból, ezekkel a szereplőkkel. Nem viszi túlzásba a nosztalgikus-filmes hangulatot, sőt, képes új tartalommal megtölteni – például Luke-nak köszönhetően. Én még mindig nagyon örülök annak, hogy a „nagy Jedivé válása” előtt tartunk, így képes új árnyalatokat kapni a figurája: Aaron remekül használja Kreel karakterét a Luke-kal való interakciókban; kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ennek a konfliktusnak a vége.

 

Új rajzolót is kaptunk Jorge Molina személyében, akinek szerintem csak örülhetünk. Egyrészt nekem tetszenek a nagyobb képei, a hátterei, a tárgyak rajzai, egyszerűen vonzzák a figyelmet. Nem feltétlenül izgalmasak mondjuk a beállításai, viszont minden szép, nem tudok belekötni a részletekbe, sőt, az űrbéli jeleneteket különösen jól oldotta meg. Ráadásul Molinánál az arcokkal sincs gondom: ugyan erősen jelen van bennük valami rajzfilmes vonzás, kicsit eltúlzottak a gesztusok és az arckifejezések, de ezek még éppen azon a határon belül vannak, ami „pluszt” ad az egészhez, és nem elvesz belőle (ellentétben mondjuk a magyarul még meg nem jelent Leia hercegnő minisorozattal).

 

Minden téren remek szórakozás volt tehát A Harbinger utolsó útja; ha akarnék, sem igen tudnék panaszkodni. Mostanra kezdem úgy érezni, hogy tudom, mit várhatok a Star Wars képregénysorozattól, mi az, ami lenni akar (és mi az, ami nem, így felesleges is várnom), úgyhogy innentől kezdve tényleg csak örülök, ha pontosan ezt kapom. A Harbinger utolsó útjában például egy akciódús, de nem túlterhelt; izgalmas, de érzelmekkel is foglalkozó; komoly konfliktusokat bemutató, szépen rajzolt, minőségi szórakoztató képregényt. Remélem, hogy másnak is ennyire tetszik mostanság ez a képregénysorozat.