Főkép

A leginkább szereplői – és rajtuk keresztül olvasói – lelkének gátlástalan boncolásával híres-hírhedtté vált Lionel Shriver megírta 2017 tán legjobb szépirodalmi köntösbe bujtatott science fiction regényét – és ezzel nem kisebb nagyság nyomába szegődött, mint Margaret Atwood. Nem nagyon jut eszembe más szerző, aki ilyen magabiztosan, okosan, minden elvárásnak és zsáner-követelménynek fricskát mutatva táncolt volna a határon, mint A szolgálólány meséje és a Guvat és Gazella szerzője. Shriverben pedig méltó követőre lelt. A Beszélnünk kell Kevinről, a Születésnap után és a Nagytestvér szerzője ezúttal egy gazdasági apokalipszisbe vezeti szereplőit – és bár elsőre a „közgazdasági sci-fi” kitétel nem hangzik túl biztatóan (bár pont tavaly olvashattunk egy másik remek darabot is eme alzsánerből, a látnoki Kim Stanley Robinson tollából – csúnya idők várhatnak ránk ha beválnak az irodalmi jóslatok…); Shriver az első oldaltól az utolsóig maradéktalanul képes megtartani az egyensúlyt a nagyívű vízió, a gazdasági összeomlás és a családi dráma között. Úgy, hogy egy percre sem lehet kétséges: bármily komplex és jól átgondolt sajátos apokalipszise, figyelmének fókuszában még a gazdasági világégés közepette is az ember áll. Aki, nem meglepő módon, minden adandó alkalmat kihasznál arra, hogy kifordulhasson önmagából. Alkalom meg adódik itt bőven.

 

Mert hát, ha kirántják az ember lába alól a pénzügyi talajt, az mindenképp szívás – van, akinél gyorsabban, van, akinél lassabban csapódik le, akad, akinek a megtakarításai kitartanak egy darabig, akad, aki megtarthatja a munkáját és akad, aki meg tudja termelni az élelmét: de hosszú távon mindenkinek szívás. Például ha az elnököd úgy dönt, sértődésében rávágja az ajtót a globális kereskedelemre és megtagadja a hitelvisszafizetést azoktól, akik leértékelték az ő mindenható dollárját, hogy egy fiktív új pénznemet állítsanak a helyébe. Oké, ha nem kell nektek az amerikai gazdaság, hát az amerikai gazdaságnak sem kelletek ti – a világ csendőréből hirtelen önmagába zárt külön világ lesz. Ami azonban fenn kell tartsa magát, így hát állampolgáraihoz fordul: ugyan adjatok már be a közösbe úgy nagyjából mindent. A megtakarításoknak annyi, a bankszámlák befagyasztva, a tőzsdei kereskedés felfüggesztve, az aranytartalékra beszolgáltatási kötelezettség lép életbe. Kerekedik a szép új világ, amelyből majd újjáépülünk – vagy nem.

 

Szóval ez a gazdasági apokalipszis mindenkinek szívás. De ha egy család elmúlt egynéhány évtizede szinte kizárólag a reménybeli örökség körüli tervezgetések-marakodások-helyezkedések mentén zajlott, akkor pszichésen bizony duplán szívás. A Mandible klánban a pénzügyi sértődöttség generációk óta alapállapot. A kilencvennyolc éves pátriárka, Douglas Mandible ugyanis – hát mit szépítsük – nem nagyon akar elpatkolni. És bár nagyvonalúan osztja a tandíjhozzájárulásokat az unokáknak-dédunokáknak és ha kell, itt-ott segít, azért eléggé ellentmondást nem tűrően trónol a korábbi generációk által ki tudja milyen úton-módon összehozott családi vagyonon. Amivel finoman szólva őrületbe kergeti egy szem fiát, Cartert, aki már évtizedekkel ezelőtt a jól megérdemelt montanai birtokon látta volna magát szívesen – és aki hetven felett sem rest azon marakodni gyermektelen nővérével, a Franciaországban élő, egykor sikeres író Nollie-val, hogy vajon az egyik oldalon meglévő három gyermek és számos unoka nem indokolná-e esetleg, hogy a reménybeli örökségből ne fele-fele arányban osztozzanak… És persze ott vannak Carter gyermekei, a kissé élhetetlen Jarred, aki épp az összeomlás előszobájában hozza meg élete tán első jó döntését, a háromgyerekes Avery, aki trendi pszichológiai praxist folytat, miközben közgazdászprofesszor férje révén éli a keleti parti felső-középosztály jó kipárnázott életét, és a szociális munkásként dolgozó, mexikói szerelmével és házasságon kívüli gyerekével napról napra tengődő Florence. Akik nyilván nem tudatosan, de újrajátsszák a szülők játszmáját: azaz vajon a még két egész generációra lévő örökségből egyformán részesedjen-e aki gazdag és aki szegény? A családban csak Égi Mannaként nevezett dédnagyapa meg közben röhög a markába luxus idősek otthonában.

 

Nem véletlen, hogy Shriver épp ezt a családot állítja az összeomlás középpontjába – hisz kell-e nagyobb kritika a materiális javak mindenhatóságába beleszédült huszonegyedik századi emberről, mint az, hogy még a hajléktalanság kapujában, amikor már mindenüket elvesztették, amikor nincs már se munka, se készpénz, se élelem, se gyógyszer is azon marakodnak, kinek és mennyi kellett volna jusson az elképzelt örökségből? Shriver apokalipszise jórészt vértelen, mégis képes megmutatni a bennünk rejtőző állatot. Ugyanazzal a hidegvérrel és szenvtelen éleslátással, ami olyan borzongatóvá tette a Születésnap utánt és szívszorítóvá a Nagytestvért.

 

Shriver igazi zsenije mindazonáltal abban rejlik, hogy bár a szereplőit a legkevésbé sem kedveli és elég gátlástalanul nyúzza le róluk az újabb és újabb bőrrétegeket, szembesít egy csomó borzasztó kellemetlen kérdéssel és sárba tiporja egy halom ideánkat, mégis: ez egy félelmetesen szórakoztató könyv. Még a legelvetemültebb közgazdasági fejtegetései is élvezetesek, van egy olyan könnyed bája, ami mintha idézőjelbe tenné az egész regényt: ugye, milyen jól szórakozol te is lehetséges (nagyon is valószínű) jövődön? Egyébként mindamellett, hogy okos és gonosz, Shriver trükkös szerző is: a valószínűtlenre hangolt (és egy egészen más jellegű, de nem kevésbé nyugtalanító kérdésfeltevés irányába elmozduló, potenciálisan egy új regény témájának is megágyazó) befejezést olyan szelíden csapja pofán egy odavetett félmondattal, hogy óhatatlanul elgondolkodunk… Hol is lettünk átverve? Mert hogy át lettünk verve, abban nagyjából biztos vagyok.