Főkép

James Ellroy az L.A. Quartet tetralógiában (Fekete dália, A nagy sehol, Szigorúan bizalmas és a Fehér jazz) a feje búbjáig merül, és merít bennünket, olvasókat is az 50-es évek Los Angeles-ének mocskába, ahol az erkölcstelenség, az aljasság, az erőszak és a korrupció nem ismer határokat. Ahol mindenki titkol valamit, ahol nincsenek ártatlanok, ahol nem kell sokáig kutakodnunk, hogy rájöjjünk, minden mindennel összefügg, ahol hiába vagy erős és ügyes, csak akkor maradhatsz életben, ha nincs veszítenivalód, vagyis képes vagy rezzenéstelen arccal belenézni egy fegyver csövébe, vagy minden különösebb ok nélkül képes vagy elárulni és/vagy elpusztítani bárkit és bármit. Kemény, komor, sötét és romlott világ ez, ami attól igazán ijesztő, hogy nem tudjuk, mi a valóság és mi a kitaláció. Persze talán akkor sem lenne könnyebb, ha tudnánk, de legalább fellobbanhatna egy parányi remény a szívünkben.

 

De nem, Ellroy nem kegyelmez. Az ő világában nincs helye a hitnek és a reménynek, azok olyan luxust képviselnek, amiről itt még csak nem is hallottak. Persze mindig akadnak néhányan, akik elhiszik, mert el akarják hinni, hogy nekik sikerül, ők tiszták és becsületesek tudnak maradni, sőt, talán még híresek is lesznek, ám nem kell sok idő, hogy rájöjjenek, csupán a saját naivitásuk és a felszín csillogása kápráztatta el őket. De vajon mit kezdenek magukkal, miután kitisztult a látásuk? Ha szerencséjük van, maguk mögött hagyhatják ezt az egészet, és új életet kezdhetnek valahol máshol. Ha nincs, magába szippantja és elemészti őket a bűn városa…

 

Persze ahhoz, hogy mindez úgy hasson, ahogy Ellroy elképzelte, szükség van megfelelő terjedelemre, ezt tudja mindenki, aki olvasta már akár egyetlen regényét is. De mi van akkor, ha mindössze néhány tíz oldal adott ahhoz, hogy ugyanolyan hatást érjen el, mint több száz oldalon? Vajon neki is voltak kétségei, ezért írt olyan kevés novellát? Vagy egyszerűen csak nem komfortos neki a rövid műfaj, azért nem azt részesíti előnyben? Megannyi kérdés, melyek ott kavarogtak bennem, mielőtt elkezdtem olvasni az első magyarul megjelent Ellroy novelláskötetet, ami tartalomjegyzék szerint hét írást tartalmaz. De akkor a fülszöveg miért csak hat történetet említ? Nos, a válasz rendkívül egyszerű: Ellroy veszi magának a bátorságot, és egy bevezetővel kezdi, amiben az első történet keletkezésének körülményeivel kapcsolatban oszt meg velünk néhány apróságot. Írói tehetségét dicséri, hogy mindez akár novellának is beillik.

 

Szóval akkor hat novella. Írhatnék róluk külön-külön, de nem teszem, mert nem szeretnék senkit befolyásolni. A novella ugyanis az én szememben nagyon intim műfaj, így az általa okozott élmény annyira személyes, hogy az csak a résztvevő felekre, vagyis a szerzőre és az olvasóra tartozik. Meg aztán a fülszöveg is elég sok mindent elárul, még ha csak nagy vonalakban is. Annyit azért mindenképpen szeretnék elmondani, hogy a novellák hossza elég változatos, így biztosak lehetünk abban, hogy bár a helyszín és a szereplők ismerősek, a kivitelezés bizony tartogathat meglepetéseket. Lenyűgöző olvasni, ahogy Ellroy maga mögött hagyja a regényekből ismerős grandiózus megoldásokat, a szinte fojtogató atmoszférát, és nemes egyszerűséggel ritmust, illetve hangnemet vált. Hogy ez mit is jelent pontosan? Gyorsabb tempót és könnyedebb, sőt, pimaszabb hangot. Nem fárad azzal, hogy kidolgozza a részleteket, a néhány odavetett mondattal mégis mindent elmond, amit akar, és amire szükség van ahhoz, hogy képesek legyünk belehelyezkedni a történetbe. Olyan, mintha a nagy mesélő leereszkedne olvasói körébe, odaülne az asztalukhoz, és elkezdene sztorizni, mindenféle erőlködés nélkül. Lehet, hogy ő is tanult storytellinget? Vagy lehet, hogy ez is a vérében van? Esetleg egyik sem, viszont rengeteg időt töltött azzal, hogy létrejöjjön ez a látszólagos kötetlenség?

 

Nem tudom, de jól csinálja, amit csinál. Nekem legalábbis tetszett, bár, ha igazán őszinte akarok lenni, azért maradt bennem valamiféle megmagyarázhatatlan bizonytalanság, vagy inkább hiányérzet. Lehetséges, hogy színes lencsés szemüveg volt rajtam olvasás közben, és azért nem láttam annyira erősnek, keménynek és sötétnek ezeket a rövidkéket, mint mások? Talán ha újra elolvasom őket, választ kapok erre a kérdésemre is. Persze ha időközben valaki kiadja magyarul az Underworld USA-trilógia befejező részét, inkább annak állok neki. Annak pedig, aki még nem olvasott a szerzőtől, azt ajánlom, kezdjen bátran ezekkel a novellákkal, de legyen tisztában azzal, hogy legyenek bármilyen jók, ezek mindössze ujjgyakorlatok a regényekhez képest. Persze tudom, ez is, mint oly sok minden más, csupán nézőpont kérdése. Hiszen regényt írni könnyebb, mint novellát. Vagy mégsem? Pláne ebben a műfajban. Na jó, mielőtt tovább bonyolódnék ebbe a magammal folytatott beszélgetésbe, inkább elmegyek olvasni.

 

Tartalom:

A múlt ködéből

Dick Contino Blues

Elitnegyed

Hívd az Axminster 6-400-at

Mióta elveszítettelek

Álommeló

Sláger