Főkép

Általában problémás, ha szépirodalmi szerzők a zsánerbe kirándulnak. Nem arról van szó, hogy sosem vezet jóra, de általában két szék között a pad alá esünk: a szépirodalmat kedvelőknek túl zsáner, a zsánerolvasóknak meg túl kevéssé az. Mindkét csoportnak megvannak a maga elvárásai, és ez nem minden esetben találkozik a végeredménnyel. Daniel Kehlmann-nak azonban sikerült valamit eltalálnia.

 

Azt legalábbis mindenképpen, hogy annyi kérdést vetett fel, hogy nem találkoztam még két olvasóval, aki ugyanazt gondolná a kisregényéről. Pedig a története látszólag pofonegyszerű: egy alkotói válságban lévő forgatókönyvíró a hegyekbe utazik családjával, hogy végre megírja, amit várnak tőle. A jegyzetfüzetben párhuzamosan jegyzi fel a készülő film anyagát, a kirándulás eseményeit és egyre furcsábbá váló benyomásait, tapasztalatait és álmait. És hogy a megbízhatatlan elbeszélőnk képzeli, hogy eltűnnek a valóság határai, vagy tényleg történik valami, azt az olvasónak kell eldöntenie...

 

Kehlmann a lehető legtöbb klisével terhelt kiindulópontból valami egészen érdekeset hozott létre. A hangulata hol hétköznapi, hol teljesen ijesztő és horrorisztikus, a tipikus kisvárosi mellékszereplők, mint a boltos, pedig csak ráerősítenek erre. Úgy tűnik, mintha az egész történet az álom és az ébrenlét határán, egy vékony mezsgyén egyensúlyozna, így képeivel képes megzavarni az olvasót, sokszor egészen azt az élményt okozva, mint amikor összekuporodva ülnénk egy székben vérfagyasztó horrort nézve.

 

De a legjobb benne, ahogy utaltam is rá, hogy nincs egyértelmű megoldása. És ez nagyon jól megmutatja, hogy az olvasó honnan nézi: a zsáner vagy a szépirodalom felől. Mert vizsgálhatjuk a főszereplő személyiségének széteséseként, sőt, láttam más értelmezést is a szerző és a műve viszonyára korlátozva. Viszont működik egyszerű szellemtörténetként, számomra pedig egy sajátos sci-fi történet alakult ki a Coherence című film alapul vételével. Ez az alkotói játék pedig nagyon messzire elviheti az olvasót: élvezet beszélgetni, gondolkodni a megoldásról, újabb és újabb verziókat felvetve.

 

Akit érdekel az ilyesfajta játék, az különösen jól fog szórakozni Kehlmann legújabb alkotásán, talán csak a már-már védjegyének számító humanista humort lehet hiányolni, a kötet stílusa ezt kevéssé engedi (bár az első harmadban még belefér). De ennek ellenére is emlékezetes élmény, kicsit Twin Peaks, kicsit Erlend Loe (nekem a Vegyesbolti csendes napok többször eszembe jutott), néha pedig random „ház az erdőben” típusú horror. Kifejezetten érdekes keverék.