Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

Otros Aires presents Balkan Airs (CD)

 

Nekem úgy tűnik, manapság az egyik népszerű világzenei irányzat – vagy ha úgy tetszik divat – az egymástól eltérő kultúrák összepárosítása. Korábban már írtam arról, hogy ez miért jó dolog, szóval nem ismételném meg magam, a véleményem meg semmit nem változott. Hiszen az ilyen alkalmi társulásnak köszönhetően jelenik meg tavasszal a Söndörgő és az Amsterdam Klezmer Band közös albuma, külföldi példának meg ott van a Trio Da Kali and Kronos Quartet lemeze, a Ladilikan.

 

Azt azért csodálkozva fedeztem fel, hogy az előző, Perfect Tango című korong után egy évvel, az új tangó (vagy elektromos tangó) népszerűsítését zászlajára tűző Otros Aires együttes főnöke, Miguel Di Genova új projekttel jelentkezik. Ennek kézzelfogható bizonysága az Otros Aires presents Balkan Airs, amelyen nem kevesebbre vállalkozik, mint az új tangó és a milonga, valamint a balkáni cigány muzsika összepárosítása. Némi utánjárás eredményeként kiderül, hogy ez a kapcsolat évekre visszavezethető, mivel a „Los Vino” szerzeményt még 2012-ben balkánosította a bolgár Boyko Petkov (aki korábban az újhullámos Klas formációban énekelt).

 

A folytatáshoz négy évre volt szükség, és ez érthető is annak fényében, hogy a muzsikusok sosem találkoztak személyesen, csak a felvételek utaztak egyik kontinensről a másikra, és a végleges keverésre Szófiában került sor. Pár meghallgatás után nyilvánvaló, hogy sikerült megvalósítani az eredeti elképzelést, az eltérő muzsikák ötvözését. Ezt ne úgy képzeljük el, hogy hol ez, hol az a meghatározó, hanem valahogy sikerült megtalálni az egyensúlyt, és egyszerre van jelen mindkettő. Ott van példának az előbb említett „Los Vino”, amiben nem történik más, mint az eredeti szerzeményt feldúsítják a fúvósok, és rákerült még egy éneksáv, plusz némi extra ütőhangszer. A dallam és a ritmus marad, de mégis más lett belőle. Hangulatát tekintve hol lakodalomban, hol bárban éreztem magam, és a klarinét ráadásként egy harmadik réteget eredményez. A tangó érzékiségét a „Mange Kralica (Solo) / Con Hachazo al Costado” adja vissza legjobban nekem, bár a fúvósok belépésével esély lenne a változásra, a töredezett ütemek megőrzik ezt az érzést. A balkáni rezesbandák hangulatát hozza magával a „Aide Ko Pazari”, míg az argentin hatás főként a visszafogott tempóban érvényesül, no meg a zongora sem gyakori hangszer az ilyen nótákban. Egy dologban biztos vagyok, az alapötletet sikerült megfelelő színvonalon kivitelezték – egy turné apropójából igazán ellátogathatnának hozzánk.

 

Kinek ajánlom: Balkán- és tangókedvelőknek, valamint az újdonságokra vágyóknak ajánlom.

2017-ban megjelent album (Galileo Music).

Az együttes weboldala: https://www.otrosaires.com/

 

 

 

 

3MA: Anarouz (CD)

 

Amikor az ember azt hinné, hogy most aztán már tényleg nincs tovább, mert annyi furcsaságot látott, illetve hallott már az életben, általában ilyenkor érkezik valami meglepő, valami váratlan. Most például sorban egymás után három meglepetés ért. Elsőként azért lepődtem meg, mert egy olyan hangszer is megszólal az albumon, amit korábban sosem hallottam: a valiha gyakorlatilag csőcitera/hárfa, amit úgy képzeljünk el, hogy egy bambuszrúdra 21-24 húr feszítenek és két kézzel pengetve szólaltatják meg. Másodszor arra csodálkoztam rá, hogy Rajerynek, a hangszert kezelő muzsikus jobb kezéről hiányoznak az ujjak.

 

A harmadik – és talán az előzőeknél sokkal fontosabb – hűha érzést az okozott, hogy gyakorlatilag három, egymástól eltérő kultúrájú afrikai régióból származó zenész együttműködése mennyire élvezetes. Az együttes nevében a három MA, három országot, Malit, Marokkót és Madagaszkárt jelenti, és ennek megfelelően, a tagok kedvenc hangszereiket hozták magukkal otthonról. Kora, úd (oud) és valiha – mindhárom pengetős instrumentum, némileg hasonló hanggal, mégis teljesen különböző karakterrel. Számomra az bizonyult legcsodálatosabbnak a produkcióban, hogy a kötelezően előadott, hazulról hozott dallamok/számok előadásán kívül újakat is komponáltak. Ott van például a címadó szerzemény, amit az úd indít (Driss El Maloumi), majd belép a kora (Ballake Sissoko) és a valiha (Rajery), hogy egymással feleselve, kiegészítve, összefonódva gyönyörű dallamot játsszanak. A legtöbb dal instrumentális, és egyszerűen bámulatos, ahogyan ez a három húros hangszer közösen muzsikál, nem a ritmusra helyezve a hangsúlyt, hanem a dallamokra. Ez még akkor sem változik, amikor nagyritkán énekkel kísérik a zenét (Awal), vagy amikor két alkalommal ütőhangszeres csatlakozik hozzájuk.

 

Ez már a második album, amely a nevüket viseli, és úgy érzem, a kettő között eltelt tíz alatt tökéletesedett a három zenész közötti összhang. Az Anarouz, magyarul Remény című lemez finom és lágy muzsikát tartalmaz, amelyben nem csak Afrika van jelen, hanem egy-két alkalommal mintha a szomszédos Ázsia is beköszönne. Avatatlan fülnek ugyan nehézséget okozhat a három hangszer megkülönböztetése egymástól, aki azonban ezt leküzdi, az jutalmul varázslatos, finoman építkező zenét kap.

 

Kinek ajánlom: Afrika és a pengetős hangszerek kedvelőinek kötelező hallgatnivaló.

2017-ben megjelent album (Six Degrees Records)

A trió facebook oldala: https://www.facebook.com/3MABallakeDrissRajery/

 

 

 

Hartyga feat. Andrey Bardin: Fugue for steppe with organ (CD)

 

Minden szeretetem és tiszteletem dacára nyilvánvaló tény, hogy a Huun-Huur-Tu hét éve nem készített új lemezt. Ennek ellenére folyamatosan járják a világot és koncerteznek, ami nagyon helyes, mert amit élőben művelnek az valóban fantasztikus, elég csak a 2015-ös Fonós koncertre utalnom. Azonban ha igazán őszinte akarok lenni, akkor nem értem, alkotó művészként miért elégednek meg a korábbi szerzemények előadásával, és miért nem alkotnak, írnak új dalok – elvégre nem egy hagyományőrző csapatról van szó.

 

Oké, nem kell nekem mindent értenem, ráadásul van olyan tuvai zenekar, amelyik nem csupán a koncertpódiumon aktív, hanem rendszeresen stúdióznak, klipet készítenek, és szabadidejükben még arra is jut energiájuk, hogy valami újat próbáljanak ki. A Hartyga utolsó lemezéről (Agitator) tavaly írtam, és határozottan dicsértem azt, amit csinálnak. Ezzel a 2016-os albummal alaposan megleptek, mert kis túlzással egy teljesen új oldalukat ismertem meg. Persze ha figyelembe veszem, hogy a tagok más formációkban is zenélnek, például Nachyn Choreve énekes a Tuvai Állami Filharmonikusoknál szólista, akkor igazából nincs miért csodálkozom a Fugue for steppe with organ / Фуга для степи с органом című alkotáson.

 

Az találták ki a rockot, jazzt és hagyományos mongol torokéneklést művelő zenészek, hogy a krasznojarszki orgonaművésszel, Andrej Bardinnal közös projektbe fognak. A közös munka eredménye ez a fúga, amiben nincs más hangszer, csak egy templomi orgona, és amit a három Hartyga tag magával hozott (igil, doshpuluur, temir-khomus, ütőhangszerek) – valamint a khöömei stílusú torokéneklés. Valahol azt olvastam, hogy ez a produkció olyan, mintha a Deep Purple Concerto For Group And Orchestra albumának tuvai viszonyokra átírt és modernizált változatát hallanánk. Van ebben némi igazság, hiszen mindkét együttes a saját zenéjét ötvözi a klasszikus muzsikával, és mindkét esetben valami új, valami izgalmas jött létre. Egy biztos, az orgona és a lófejes hegedű jó barátságban van, csupán a megfelelő kompozícióra van szükségük a kibontakozáshoz. Ez a lemez újabb bizonyság arra, hogy a világzene tényleg korlát lehetőségeket biztosít a picit is tehetséges zenészek számára.

 

Kinek ajánlom: torokéneklés orgonamuzsikával kiegészítve – újdonságokra vágyóknak kötelező.

A 2017-ben megjelent album (Sketis Music).

Az együttes weboldala: http://www.hartyga.com/