Sheila Norton: Oliver – A macska, aki megmentette a karácsonyt

Karácsony közeledtével egy kicsit mindenkinek meglágyul a szíve (egyeseknek az agya is, de ez nem ide tartozik), és úgy általában megengedőbbek, toleránsabbak leszünk (kivéve persze vásárláskor, de azt hiszem, ezt nem kell kifejtenem, mindenki tudja, miről beszélek). A lényeg, hogy ilyenkor a lelkünk ünneplőbe öltözik (vagy legalábbis igyekszik), és az egész évben mélyen elrejtett szentimentalizmusunk nagyot nyújtózva előbújik, akár egy álmából ébredő macska.

Mint amilyen Sheila Norton regényének főszereplője, Oliver, aki azért kapta a nevét, mert ő a fiú, aki ráadást kér (utalás Charles Dickens Twist Oliver című regényének egyik híres jelenetére). Akit érdekelnek az ezzel kapcsolatos részletek, annak bizony el kell olvasnia a történetet, mert én egészen biztosan nem árulok el többet – legalábbis erről.

Azt viszont szívesen elmondom, hogy Oliverrel életének egy szörnyű estéjén találkozunk, melyről így számol be saját szavaival: „Mind a kilenc életem legszörnyűbb éjszakája némi maradék hallal kezdődött. Most biztosan azt gondolod, hogy ez azért elég furcsa, ugye, kiscicám? Végső soron mi, macskák szeretjük a halat, és az sem ritka, hogy maradékot eszünk – különösen nem, ha egy vendéglőben lakunk, ahol a betérő embereknek gyakran szolgálnak fel úgynevezett sörkorcsolyát. De nem az akkor éjjel elfogyasztott hallal volt a baj. Hanem azzal, ami utána következett. Miután elszenderedtem a kandalló mellett, kedvenc karosszékemben.”

Nos, mivel a fülszövegben is olvasható, talán nem gond, ha elmondom, hogy a baj, amiről Oliver mesél, nem más, mint az, hogy leég a vendéglő, és vele együtt a faluház nagy része is. Persze ekkor még fogalmunk sincs róla (ahogy másnak sincs), hogy ez az esemény milyen rövid-, közép- és hosszú távú hatással lesz Oliver és Little Broomford lakóinak életére…

Kedves, bájos, már-már szeleburdi történet, olyan igazi szentimentális karácsonyi darab, aminek szemrebbenés nélkül elnézzük a hibáit és következetlenségeit, mert olyasmiről szól, amiben hinni szeretnénk (talán hiszünk is), amire vágyunk, amiről úgy gondoljuk, hogy jobb lenne tőle a világ. Hiszen valójában olyan, de olyan kevés dologra lenne szükség ahhoz, hogy megváltozzanak, jobbá váljanak a dolgok, még ha csak rövid időre is. Aztán ki tudja, talán a karácsony szelleme hosszú távon is velünk marad – akár egy fehér foltos vörös macska formájában…