Főkép

Ha tetszik, ha nem, sokszor ítélkezünk emberekről vagy eseményekről első benyomás alapján, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem kéne, hiszen nem tudunk róla semmit (vagy szinte semmit), valamiért mégis úgy gondoljuk, jogunk van hozzá. Ítélkezünk, még akkor is, ha azt hisszük, hogy csak a véleményünket mondjuk el – és ezzel máris hazudunk, elsősorban magunknak. Vitatkoznál velem? Tedd meg bátran, de kérlek, előbb nézz jó mélyen magadba, tedd a szívedre a kezed, és mondd, hogy te más vagy. Mondd, hogy amikor először meglátsz valakit, aki nem szimpatikus, nem azt kezded el figyelni, mi nem teszik benne, miért gáz, miért nem akarsz még csak közelebb sem menni, nem hogy szóba állni vele. Pedig lehet, hogy éppen ő az, aki megváltoztathatja az életedet. Hidd el, tudom, miről beszélek, hiszen ha tetszik nekem (és másoknak), ha nem, egy kicsit én is ilyen vagyok. Amióta erre rájöttem, sokat dolgoztam és dolgozom rajta, haladtam is valamennyit, de még nagyon hosszú az út, melyen végig kell mennem, mire teljes mértékben az szerint tudok élni, amit olyan sokszor elmondtam már az elmúlt évek során: legyen véleményed, de ne ítélkezz!

 

Igazából rendkívül nehéz meghatározni, hol a határvonal a vélemény és az ítélet között. Ahogy az is komoly kihívást jelent, hogy eldöntsük, introvertáltak, extrovertáltak, esetleg centrovertáltak vagyunk. Már ha sikerül egyáltalán valamely személyiségtípusba besorolni önmagunkat, hiszen annyi, de annyi mindenre kell odafigyelni, annyi változó, vagy nem egyértelmű dolog van, amik nehezítik a választást, viszont ha sikerrel járunk, az nagyon jó, mert egyrészt sikerélményt jelent, ami mindig jót tesz a lelkünknek, másrészt rengeteget segít abban, hogy megismerjük önmagunkat, és ezzel együtt a környezetünkben megforduló embereket is.

 

Hogy miért fontos ez? Mert ha felismerjük, mely csoportba tartozunk, és annak mik a jellegzetességei, végre nem fogjuk magunkat ufónak érezni, amiért nem szívesen megyünk emberek közé, amiért jobban szeretjük a csendet, mint a hangzavart, amiért nem szeretünk és nem is igazán tudunk számunkra felszínesnek gondolt társalgást folytatni. Ahogy másokat sem nézünk majd bazári majomnak, mert ők velünk ellentétben jól érzik magukat társaságban, szeretnek a középpontban lenni, hangosak, harsányak, könnyedén és hosszan képesek beszélgetni a „semmiről”, és úgy egyáltalán, nagyon mások, mint mi. Vagy fordítva, ez csupán nézőpont kérdése. Ráadásul, ha megismerjük az egyes személyiségtípusokat, könnyebben tudjuk úgy alakítani az életünket, hogy ezekből a különbözőségekből a legjobbat hozzuk ki – akár baráti körben, akár a munkahelyünkön. Gondoljunk csak bele, mennyivel egyszerűbb például a kommunikáció, az ajándékozás vagy a motiváció, ha tudjuk, az adott embernek mire van szüksége, vagy éppen mire nincs. Számos kellemetlen helyzet elkerülhető eme tudás birtokában, ahogy számos kétes kimenetelő szituációból is kihozható a legtöbb vagy legjobb, ha tudjuk, mire kell figyelnünk.

 

Ebben segít Sylvia Löhken könyve, mely közérthető, kellemes stílusban vezeti be olvasóit az emberi személyiségtípusok színes világába. Az elméleti tudás mellett természetesen számos gyakorlati feladattal is találkozunk, melyeket ugyan nem ellenőriz senki, valahogy mégis késztetést érzünk arra, hogy megcsináljuk őket. Bárkinek nyugodt szívvel ajánlom, mert számos, az önismeret és a hétköznapi élet területén is hasznosítható tudás birtokába juthatunk olvasás közben, mégis úgy gondolom, hogy legnagyobb hasznát az üzleti élet és az oktatás területén tevékenykedők vehetik, nekik ugyanis komoly segítséget nyújthat abban, hogy hatékonyabban és professzionálisabban küzdjenek meg a mindennapok kihívásaival – és közben talán egy kis toleranciát is magukra szednek. Az ugyanis sosem árt…

 

Részlet a könyvből