Jumanji – Vár a dzsungel (film)

Már akkor tudtam, mi lesz a programom decemberben, amikor először lepergett előttem a Jumanji – Vár a dzsungel előzetese. Annak idején az első részt nagyon szerettem gyerekkoromban, így meglehetősen izgatottan ültem be a vetítésre.

Sztori: hát igen. Annyi, amennyit a trailer mutat. Bekerülnek az ódivatú társasjáték digitális megfelelőjébe, ahol futni, bunyózni kell, hogy el ne fogyjanak az életek, mert akkor bizony vége a dalnak (vagyis a játéknak). Nagy vonalakban.

Az alkotók Feldolgozást készítettek nekünk, nagy F-fel. Az előzményekkel bizony semmi közös szál nincs, egy aprócska utaláson kívül, ami Alan Parrish Jumanjiba tett látogatására mutat vissza. Csupán az alapötlet maradt a régi, minden más új köntösbe bújt – ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy Brantford utcái helyett ezúttal Jumanji varázslatos tájain pörög a cselekmény. A filmet Hawaii szigetén, az őserdőkben forgatták, s mint ilyen, lélegzetelállító látványt nyújt. És talán ez a mozi egyik legerősebb oldala: az atmoszféra.

A négy főszereplő itt csetlik-botlik, mire megszokják új „avatárjukat”. Az összes többi szereplő csak NPC, vagyis Non-Playing-Character – nemjátékos karakter, a viselkedésük is ennek megfelelő. Ezt jócskán ki is figurázzák a filmben, ugyanis aki játszott már számítógépes játékokkal, pontosan tudja, milyenek ezek: hiába beszélgetnél velük tovább, ugyanazt ismétlik, amíg tovább nem mész. Ugyanezt a videojáték vonalat erősíti, amikor az egyes szereplők előhívják a „menüjüket”, hogy megismerjék játékosuk erősségeit, gyengéit – ez ötletes volt, kifejezetten tetszett.

Ugyanakkor ennek az éremnek az a másik oldala, hogy a főgonosz sajnos elég laposra sikeredett, az ő esetében kevésnek éreztem azt a két sort, amit a hátteréről megtudunk. Bár lehet, hogy egy ilyen film esetében túl magas elvárás a részemről, hogy egy jól kidolgozott antagonista borzolja a kedélyeket, mégis örültem volna, ha így van.

Dwayne „The Rock” Johnsont mostanában annyit láthatjuk, mint Mel Gibsont a `90-es években – jól áll neki ez a jóságos óriás szerep, s jól is hozza szinte az összes mozijában, kérdés, hogy valaha sikerül-e kitörnie ebből a szerepkörből. Számomra a legnagyobbat a másik örök vígjáték szereplő, Jack Black alakította, aki tökéletesen hozta a szőrös, pocakos férfitestbe zárt, üresfejű celebjelölt cicalányt, aki két percet nem képes meglenni anélkül, hogy az instán lógna. Miatta és Kevin Hart miatt rendre egyszerre nevetett fel mindenki a teremben. Karen Gillan is hozzáteszi a részét a mulatsághoz, azonban őt én inkább csak tölteléknek éreztem, ebben a szereposztásban legalábbis.

A rendező, Jake Kasdan jó végén fogta meg ezt a virtuális dzsungel témát, lendületesre vette a tempót, el tudtam benne veszni, tehát a `95-ös első rész méltó utódja – akinek az tetszett, annak minden bizonnyal tetszeni fog ez is. Viszont szerintem súlyos rendezői hiba, hogy Nick Jonas jeleneteit ilyen formában engedte bekerülni a filmbe: számomra az ötödik szereplő volt az abszolút mélypont. Egészen az ő felbukkanásáig magával ragadott a cselekmény, azonban róla egy percig nem sikerült elhinnem, hogy egy videojátékban ragadt kamasz, teljesen kiesik a szerepből.

Pörgős kalandfilm lett a Jumanji – Vár a dzsungel, (majdnem) végig lekötötte a figyelmem, s a néhány apróbb, ámde bosszantó hiba ellenére is tetszett. Aki egy könnyed kikapcsolódásra vágyik, nyugodt szívvel ajánlhatom – randira vagy családi mozidélutánra, főleg gyerekekkel (akik már érthetik a pajzánabb humort) tökéletes.